Elhagyatott romos templom
Legalsó pincéjében
Pihen régóta porlepte lelkem.
De jött egy lágy szellő
Mely fényességet hozott magával,
Lelkem újra tündököl
Isten országában.
Nem csak a lelkem,
A testem is életre kelt:
Egy símogató kéz a néhai homlokon,
Egy lágy csók, foszladozó ajkamon.
Egy Túlvilági Angyalszó,
És megnyílik minden ajtó:
Így jövök ki a romos templomból.
Végleg kinyílik szemem,
Látok már mindent,
Csak azt nem tudom,
Kinek köszönhetem mindezt.
Kinek köszönhetem?
Újra az Életet
Hogy láthatom még
A lombhullató őszt,
Hogy érezhetem a
Tél hidegét, hogy
Hó takarja el
Fejem tetejét?!
Hogy lássam, szépen, lassan
Zöldül és virágzik Minden
Újra tavasz van a lelkemben.
Hogy érzem újra a
Tűző Nap sugarát,
És van olyan ember,
Ki vár rám Odaát.
4 hozzászólás
Csodaszép, és el sem hiszem, hogy nem hiszel Istenben. Jó, jó, talán neked más az Istened, mint nekem, de látod, ilyen alkotások születnek a hitből.
Gratulálok, szívből: Colhicum
Egy kicsit eltűntél Zsolt! De látom, visszatértél egy nagyon szép verssel. 🙂 Csatlakozom Colhicumhoz. Érdekes a hit, és érdekes, hogy olykor nagyon szubjektív tud lenni. Mégis születnek versek a témában.
Sziasztok!
Rengeteg dolgom van sajnos, s volt egy balesetm is ezért sok időm nincs sajnos itt, de igyexem figyelni!
Köszöm, hogy itt jártatok!
Davey! A hittel kapcsolatban írtam neked hosszan, valamelyik versemnél.
Örülök, hogytetszik, Kedves Colhicum!
Ez olyan, mint egy feltámadásra való ráeszmélés, de nem a test, hanem a lélek feltámadása, talán nem is a hit szempontjából, hanem egyszerű emberi érzések miatt.
Szép a versed.
Hanga