Ormótlan cipőben bukdácsol ő,
Aki a legnagyobb nevettető.
Kócos parókája, mint láng lebeg,
Vörösen, amikor bukfencet vet.
Őrajta kacag a nagy közönség,
Harsányan kiáltja…, jöjj vissza még!
Kockás a nadrágja, s pukedlizik,
A vidám gyerekek őt nevetik.
Eljátszik sorjában sok szerepet,
Mert nagyon szereti a gyerekeket.
Arca a púdertől fehér, virít,
A díszes publikum kacag, sikít.
A nadrágtartóba virágot tűz,
Krumpliorr, festett száj gondot elűz.
Vastapssal ér véget az előadás,
Mindegyik esetben kell ráadás!
Amikor elvonul, átöltözik,
A bohóc külsőleg elköltözik.
Lekerül paróka, s a krumpli-orr,
De bohóc marad ő…, benn valahol.
Boldog, mert nevettet gyermekeket,
Így ad át nekik sok szeretetet.
Könnyezve gondol a vastapsra még,
Legyen sok nevetés…, adja az ég!
A kockás nadrágja vállfán pihen,
Nem nevetne rajta most senki sem.
Lemosván a sminket, tükörbe néz,
Látja, mint bárki más…, olyan a kép.
De lelke legmélyén vidám, s nevet,
Mert közben kitalált új ötleteket.
Szinte már látja a gyermekeket,
Hogy fogják kacagni a jelenetet.
Ormótlan cipőjét leveti ő,
Vár rá a szekrényben, míg vissza jő.
Otthon úgy fogadja a Jancsi gyerek;
Apu, ha felnövök…, én bohóc leszek!
Debrecen, 2007. 04. 06.
5 hozzászólás
Szia!
Nagyon tetszik a versed, főleg, hogy nekem sok gyerekkori emléket ad. Nem, mintha annyi produkciót láttam volna, de engem a versed nem csak a színes bohócokat juttatja eszembe.
Visszaidézted nekem Chaplint. Emlékszem, voltak olyan jelenetek a filmjeiben, amiken kissrácként sírtam, és nem értettem, miért nevetnek rajta? És eszembe jutott még versed kapcsán a bohóc őse is. Az udvari bolond. Azt hiszem, igazán az tud nevettetni, az tud vérbeli bohóccá válni, aki ismeri a lélek rejtelmeit, és sokat megélt, sokat tapasztalt, okos ember.
Persze lehet, hogy óriásit tévedek.
Mindenesetre, versedből nemcsak a kacaj, az üdítő, felszabadult nevetés csengett ki nekem.
Gratulálok!
Üdv.
Jól látod, kedves Artur!
Az igazi bohócok nagy művészek, akik különösen érzékeny lelkületűek. A bohóc rokona az a komikus, aki a frenetikus kacagtatás és a könnyekre fakasztás között tudja a hangulatot irányítani. Ehhez valóban jól kell ismerni a lelki rezdüléseket, a lelki mélységeket. A jó bohóc a gyermeki lelket is nagyon jól ismeri, hiszen ők a leghálásabb közönsége.
Az udvari bolondok valóban nagyon bölcsek és okosak lehettek, annak ellenére, hogy több minden meg volt nekik engedve, mint másoknak -, bizonyára a király hangulatát nagyon ismerniük kellett, nehogy rossz helyen, rossz időben süssenek el egy-egy bátrabb poént. Szerintem ez egy nagyon ősi foglalkozás. Újabban vannak bohóc doktorok a gyermekosztályokon, s ők is nagyon jól ismerik a gyermeki lelket.
Köszönöm gratulációdat!
Alberth
Bohóc-versed nagyon jól megkomponált, akár a többi versed. Engem különösen az fogott meg benne, hogy a legtöbb bohócot úgy mutatják be, hogy csak addig vidám, addig nevet és addig "bohóckodik", amíg a színpadon van, utána szomorú vagy sír, mivel – természetesen – neki is lehet bánata.
De a versedet az is megkülönbözteti más írásoktól, ahogyan otthon a cipőjét levetve, ugyanolyan apa, mint a többi, mivel Jancsinak tetszik, és felnőve, ő is bohóc szeretne lenni.
Mápedig ha sírna valamiért, nem hiszem, hogy az a gyerekével megkedveltetné a hivatását.
Szeretettel: Kata
Engem ragad vadul zilálva
a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
kapaszkodom meg bágyatag.
S ekkor nem is tudom, hogy élek,
csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
és célt nekem szótok jelöl.
A vad röhejben elfelejtem,
hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
nem nyúl dijért mohó kezem.
De néha, hogy a lárma halkabb,
megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
csak a komédjás nem mulat.
Esetleg más szemszögből…
Kosztolányi Dezső: A komédiás dala
Mulassatok, a hinta indul,
nézzétek e szines pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
de jőjjetek, ajkam mosolyg.
Ti vagytok az úr, én a szolga,
bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
eget-kivánó ösztönöm.
Fejemből a vér zúgva csordul,
de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
az égető, nagy bánatot.
Előre hajtok, körbe-körbe,
a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
imádkozom, káromkodom.
Pusztán csak a parancsra várok,
ti vagytok, és – nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
nekem nincs semmim e tekén!