Pergament arcán egy ráfagyott mosollyal
Alszik a csavargó,együtt a nyomorral.
A természet csendje magához öleli,
Nagyobb kincs ez mindennél őneki.
Vérig vérezve ruháján a kecsap,
S mint sebét mutogató-kilyukadt kalap.
Rongyos bakancsának felemás párja
Tátott szájjal mered a derengő világra.
Folt-hátán-folt bekecsének széle
A mocsoktól sötétlő életnek hű képe.
De tiszta lelkének szikrázó csillaga:
Egy hófehér galamb tör fel a magasba.
Nagyot nyújtózva,kacsingat a nappal,
Életre kel lassan, gémberedet taggal.
Szikkadt zsemle testét még ruhája is szánja,
Száraz kenyér napi, hűséges jó párja.
De szemében ott lobog túlélés ösztöne
A remény táplálta sziv utolsó jelképe.
Belül ha nagyon fáj,arca nem mutassa,
S nem gondol vissza ami elmúlt:a múltra!
6 hozzászólás
Huhha! Ez nagyon jó lett! “Szép” képek, rímelő sorok, oda vagyok érte!
Nagyon klassz lett! Tetszik, gratulálok!
Köszönöm a hozzászolásotokat,nekem ez a kedvenc versem.
Lehet, hogy furán hangzik amit mondok, de imádom az ilyen verseket.
Mert sajnos ebben a világban élünk, ez a mindennapok terhe. Ki kell mondani! És te azt tetted.
Gratulálok.!
Edit
Kösz,hogy benéztél és köszönöm a kedves szavaidat is.Üdv,Szekelyke.
Megható a versed. Hasonló témában én is írtam már, csak én novellát. Mindig összeszorul a szívem, ha koldust látok, és eszembe jut, hogy én milyen szerencsés vagyok. Nekem meg van mindenem, de épp úgy elveszíthetem, ahogy az a koldus, ott a padon.
Üdv.: Phoenix