Hallgatsz.
Hallgatok.
Mindketten.
Az idő rohan,
mi hallgatunk.
Az egyik megszólal,
a másik nem felel,
szeretnénk beszélni,
de már sokáig tartott a csend.
Könyörgés.
Csend.
Szemre hányás.
Csend.
Belátás.
Most a másik oldalon a csend.
A csend megöl.
Szidjál!
Nem szidsz.
Hallgatsz.
Ez egy káosz.
De az életben a normális rend.
Megbánás:
Miért, és miért nem?
Megbocsájtás:
Miért, és kinek?
A hallgatás megöl, egy halálos ítélet.
Kérlek szólj,
még élek.
Én szóltam,
te nem felelsz.
Holnap szólnál, de én akkor már nem leszek.
3 hozzászólás
Tudtam, hogy a csend ölni tud, de, hogy én legyek az áldozat, azt sohasem gondoltam volna…
Tóni
Mint látom, egy régi versedet tetted fel. Érdeklődéssel olvasom.
Sok-sok kérdést tettél fel. Gyakran előfordul, hogy a kérdésekre nem jönnek a válaszok.
Csak akkor, ahogyan megjövendölted: mikor már késő…
Elgondolkodtató ahogy leírtad a csendet.
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Ez is egy olyan tőlem megiszkált "Tabu téma!", amely, állitásom szeint legalább egyszer minden kapcsolatban már előfordúlt, de senki Sem meri sohasem szóvá tenni, sőt még talán azt is mondhatnánk, hogy ez a legsűrűbb"csend" egy pár között.
Köszönöm, hogy olvastál és
üdv Tóni