A csótány

Nézd! tudom mi a fájó izgalom.
Szíven szúrtak elégszer,
S tudom mi a kényszer.
Lelkem fája mégis pozitív nyugalom.

Belém rúgtak százszor és ezerszer.
Elvesztettem mit megkaptam,
Nem kaptam meg mit akartam.
Én is voltam egyedül nemegyszer.

Temettem el én is holtakat.
Öltem szavakkal,
Néztem haraggal.
Tüzes énem el nem tagadtam.

Az vagyok itt e földön, mi te.
Lélekként önző, gyarló.
Akaratos és nagyravágyó.
Valahol.De mégis jófej, király és jó.

S most ím itt állok alattad.
Alulról fölülre
Talpának cipődnek,
Nézek fel, s várom döntésed.Alattad.

És te meg fogod tenni, mert megteheted.
Dölyfös magasságodban,
Irtó tudatodban,
Csak te létezel, felsőbbrendű lényed.

Lelked tükrében csak magadat látod.
S mit hited nem közöl,
Hogy egyenlő vagy az egyenlők között.
Ó magas lény, társam, mért taposol hát el?