Amikor túlvilágra repül a lelkem,
testem, dobott rongyként hever az asztalon,
hűvös acél kések vájnak bennem, s nekem
többé már nem osztanak lapot,… ne fájjon
hiányom! Szorgos ujjak bontják ki szervem,
sietni kell! Álló szívemben peregnek
a percek, nincs többé a Földön helyem,
de még is, Valaki vár itt engem. Kérlek,…
töröld le arcáról könnyeit! Fémtálcán
nyújtom át Neki dermedő szívem, újra
dobbanni, lángra lobbanni, lágy aranyán
a létnek újra csillanni. Adom. Másra
nem vágyom. Hideg asztalon hever testem,
de szívem meleg otthonra lelt. Távozom.
Fénylő égi Hadak Útján* suhan lelkem,
várnak már a túloldalon. Eltávozom…
(*A Hadak útján közlekedtek az érkező vagy távozó lelkek, az ősi monda szerint.)
4 hozzászólás
Érdekes, sokatmondó, engem megfogott. Van benne valami… egyszóval tetszett!
Üdv Era 🙂
Kedves Era!
Köszönöm értékelésed.
Ildikó
Karmpuszka, hideg realitása, és lélekélete ennek a történetnek egészen különleges. Nagyon tetszett, ahogy végivezetted, ahogy a cím alá rendelted a mondanivalót. Szépen fogalmaztad, hangulata is remek. Jó volt olvasni.
aLéb
Köszönöm az értékelésed kedves aLéb! 🙂