A múltból épp rám tekint,
a falról egy fakult kép:
egy kacagó szép leány,
egyszerű gyöngy a nyakán.
Mögötte orgona csokra áll,
körül millió pillangó száll,
a vőlegény, ki épp derékon
öleli, ő lett édesapám.
A távoli végtelenségben,
apró bárányfelhők az égen.
A megterített asztaloknál
sorokban, az almafák alatt,
a vidám násznép mulathatott.
Kosarakban, varrottasok közt,
diós tőkebéles és kalács,
oldalt, ifjú, kötényes szakács.
A ház mellett, kemence
szeppen, húzza meg magát,
ajtajának állítva
pihen a sütőlapát.
Egy vidám mosoly nekünk,
illat az égből, amely
itt rekedt halk üzenet,
a fakuló régiből.
6 hozzászólás
Szép hangulatos a versed. Szinte látom a képet. Tetszett!
Barátsággal panka!
Kedves Haver!
Kedves megemlékezést alkottál egy megfakult fényképet nézve. Ilyenkos sok minden eszébe jut a szemlélőnek. Valóban, nagyon szemléletes és ötletes a versed.
Üdvözlettel: Kata
Remekül érzékeltetted a megfakult, kopott kép édes hangulatát, az ifjú pár szerelmes pillanatait legfontosabb napjukon, és a szeretetet, hiszen ők a szüleid. Nagyon szép verset írtál, gratulálok. Hogy a kemence meghúzza magát… remek.
Kedves dpanka!
Én is úgy írtam, hogy közben leperegtek előttem a fényképen láthatóak film formájában.
Köszönöm Kata.A népi bölcsesség azt tartja, hogy minél öregebb egy ember, annál inkább az emlékeiből él.Alighanem mégiscsak öregszem.
Kedves Irén!
Sajnos az embernek olyankor jutnak ezek a dolgok eszébe, amikor a fényképen szereplők már nincsenek az élők sorában.