A hóesésben várva

Látom, havas úton, a tél színe felkél,
S a ködszürke tájon a múlt utolér.
A mennyből üzenve aláhull köröttem
Égi ukázkén sok millió hó szem.
És mindahány eljön, mennyből a Földre,
Emlékeztet most egy múlt szép emlékre.

Míg tart ez a könnyes kis édesbús álom,
Elmúlik mellettem, megtér a világom.
És én csak így állok és várok örökre
Egy tőlem eltávozott jég vízesésre.
Csak ésszel nem foghatom fel soha többé,
Hogy elment, elolvadt s átváltozott köddé.

Mert csak egyszer volt, nincs több – így szólt az Isten,
A hókristály olvad, belőle több nincsen.
S ha vágyom is egyre, hogy hulljon ölembe,
A nyár tesz keresztbe, de várok remegve,
Hogy jöjjön az új tél, és tán majd ez egyszer
A múlt visszatérhet, lesz boldogság vegyszer.

De bármeddig várok, s az égbe kiáltok,
Nem hullik elébem, már semmit nem látok.
És főleg nem látom a szépségek szépét,
A békebarátot, s az élet értelmét.
Hát mindjárt a testem, mint hóember leáll,
És lelkem a mennyből a pokolba leszáll

Karácsony közelve, már lassan egy éve,
Az úrtól érkezve ajándék jött élve.
De mint az már sokszor, most újra megtörtént,
Nem lett megbecsülve hát vissza is vették.
És hullik helyette világ sok szépsége,
De egy sincsen köztük, mi eggyel felérne.

Mert a végtelen sem pótolja az egyet,
Ha már végleg elolvadt az ős szeretet.
Mert messze szaladt már, elvitte fakó ló,
És bármit is mondok, az hiábavaló.
És érzem a bűnöm, a súlya nyomasztó,
Úgy, mint ez a közben fejemre lehullt hó.

De jobb is lesz nékem, ha véget ér éltem,
Mert boldog vagyok, hogy a szépet is értem.
És majd ha elolvad a hó körülöttem,
Jól látható lesz majd, hogy én könyörögtem.
De nem volt ki hallja, s ki mégis bevallja,
Bár nem tehet róla, csak árnyam kutatja.

De félre ne értsen most senki sem engem,
Most mindent, mit mondok, a légbe beszélem.
A bánat szólt rólam, hogy én is itt voltam,
Szerettem, szenvedtem, féltem és óvtam.
És elmúlhat a múlt, elhagyhat a könnyem,
Én már nem feledlek, s talán te sem könnyen.