Csipkefüggönyön áttűnő szelíd holdsugár,
Hóleplen szikrázó vakító napsugár.
Cintányér, üstdob fülsértő zaja
Szélben megrezdülő természet dala.
A csend nekem most harsány induló!
A szél zúgása pedig félelmet hozó.
Több érzés csendül fel, egyszerre sikolt
Meleg, simogató, hideg, és fájó!
Fülemben zúg a hideg sarki szél
Mint megannyi hegedű, sírva zenél
Testem a hangszer, melyen komponál
A csend süvölt, hogy szinte fáj!
Miért ez a csend? Kérdem a holdat,
Magához ölel, lágyan simogat.
Csitítja lelkem tomboló viharát
Megnyugvást hoz nekem, az éjen át.
Hajnalban, mikor rémülten ébredek
Kivert a hideg, s a párnám vizes,
Nézem az eltűnő halvány csillagokat
Látom a Holdat, amint tova suhan.
Kiáltok utána; – Holdanyó maradj!
Hagyd itt nekem kérlek fényes arcodat!
Látni kívánom nappal is mosolyod
Érezni szeretném ölelő két karod.
4 hozzászólás
Kedves vers, tetszik. Az utolso versszak különösen tetszik. Gratulálok:) Szeretettel R.
Az utolsó versszak nagyon megfogott. Az egész vers nagyon szép!
Kedves Anikó!
Ha elsuhan a hold, jön a fényes kis napocska! :-)))
Szomorkás mégis nagyon szép a versed!
BUÉK!
Barátsággal panka!
Tetszett,a versed Kedves!
Átéreztem…
A befejezés különösen szép lett.
Minden óhajod teljesedjen!
Boldog Újéved legyen! 🙂