Volt egyszer egy lélek, aki önmagát fénynek ismerte,
Új volt, és a csodálatos fény erejét hirdette.
Türelmetlenül vágyott a megtapasztalásra,
Tudta, hogy csak így találhat magára.
– Én vagyok a fény! – Én vagyok a fény! – mondogatta,
De az értelmet nem találta meg a gondolatba.
Amit erről tudott, és mondott, nem tapasztalta meg,
Mert a sok-sok fény közül, nem volt csak egy.
Abban a birodalomban nem volt semmi, csak fények éltek,
Mindannyian csodálatosak, Isten fenséges fényében égtek.
Mint egy gyertyaláng a napsütésben, úgy érezte magát,
Mert minden fény jó volt, minden fény barát.
A legnagyobb ragyogás közepette, melyhez az ő fénye is tartozott,
Nem tudta megtapasztalni azt, ami benne is lakozott.
Aki, és Ami Valójában volt,
A megismerés terén ott volt egy folt.
Egy napon annyira sóvárgott megismerni magát,
Hogy így hallhatta szólni, Teremtője szavát:
– Kicsikém, a hatalmas vágyódásod kulcsa ez lehet
– Mi Istenem, mondd mi? Bármit megteszek!
– El kell választanod magad tőlünk, ahogyan mi élünk,
El kell menned a sötétséghez, ahová nem ér el a fényünk!
– Mi az a sötétség, óh mondd meg nékem, Uram!
S ha ezt tudom, megkeresem utam!
– A sötétség az, ami Te nem vagy! – szólt az Isten,
S a kis lélek megértette, hogy céljaihoz más út nincsen.
Követte a tanácsot, és a sötétségbe szállt,
Ott egy mondatot lehelt, mit Atyjának szánt:
– Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?
(De nem is hagy el, csak a sötétben is fénynek kell lennem!)
– Én csak emlékeztetlek rá, Aki Valójában Vagy,
S mindig készen állok rá, hogy hazahívjalak!
Ne átkozd a sötétséget, mert fénynek kell lenned benne,
És megpróbáltatásod diadalai; az élet értelme lenne.
Mert Aki Valójában Vagy, csak úgy tapasztalhatod meg,
Ha látod Aki Nem Vagy, az igazság az ez!
Mert az általad teremtett tapasztalat annak a kinyilvánítása, Aki Vagy, – és Aki Lenni Akarsz.
2 hozzászólás
Nagyon szép!:)
Oh, köszönöm:-)