Hogy költő volnék-e, ki mondja meg,
ha nem a szó, mit leírt tollam?
S te hallgattad a sorokat, az emberi sorsokat,
fájva felsírni sokat,
s juhnyájban legelő kosokat szénázni mezők illatán,
ki rigók dalán múlattad a vén időt.
De mennyi báj és önelégült szabály
hirdetett már szebb jövendőt,
s az ember messzebb mégse lát, mint hajdan.
Mert ma minden oly nyugtalan s idegen,
ma minden gyönyör úgy fáj,
oly hidegen és untalan.
Mindenkit gyötör megannyi hamis száj,
mikből ömlik a szó,
a sok láncra vert hazugság.
Mégis sokaknak hihetőbb,
mint maga az igazság,
mikre rázúgja a kevély világ:
"Mindez gazság!"
Emberré nevelt engem a valóság forró érce,
borongó árnyak közt homályán derengő mérce.
S minden pillanat ott dalolt az elrabolt mán,
s ha szavát hallanám a tékozolt időnek,
rejtekül megbújva hozzám, ki vénült titkok tudója,
s vele együtt tán én is az vagyok.
Így rátok hagyok néhány költeményt
s bennem megbúvó megannyi megfogant reményt,
mit örökségül kaptam, valóságul,
miben hinnem adatott a szóért,
értelmet lelve magzatom rímein.
Gyönyörtől ittasan álmodtam szép szavakat,
s ez álmaim éji vágyak derengését hozta el,
felzokogva bennem a néma vér.
Fojtott sóhajok neszén örökségem volt mindaz,
mire vágytam zokogva,
mit véltem igaznak, valónak,
az belőlem tűzként lobbant
gyermeteg szívem ifjúi sugarából lelve meg
reményeim örök valóságát.
Ti szép szavak, én elétek vetettem magamat,
hogy rajtam keresztül átzúgjatok robogva
a lassú kín hevén,
s létem valahol a tiétek is lett,
mert e szív rejteke már értetek is dobog,
lángolva lobogó sugarán
a végtelen gondolat felzubogó árján.
Amit a lét adott, azt értelmül fogtam fel
bolondos énem valótlan világán,
s talán mégis a valót lelve meg
ábrándjaim titkos lebegésén,
a merengő homálynak közeli lebbenésén.
Ti szép szavak, ti csalóka betűk!
Értetek könnyeztem meg a zord időt,
a mulandó tavaszt az örök zokogás búján.
Egy volt élet lett az ifjúság,
évek tűnése,
mi elsüllyedt a múltnak zokogó ölén,
kisírt szemmel ragyogva át a tegnapon,
és botorkálva át a mán.
Mert ti megtértek újra éveim őszén,
sárguló lombok zörrenésén,
árnyak tétován lebbenő, csendes magányán,
mit felfogok.
Mert akarom felfogni időmet,
a végtelent,
a messze századok elzordult mélyét,
mi csupán egy sóhaj a percnyi létben,
a borongó dicstelen semmin.
Mert mi az idő, amit a semmi ölel át,
nagy útján, rémült mélységek ölén taszítva le
éjek sötétlőn süvöltő, dühös zuhatagán.
A mindenség őrült árján,
csillagvilágok reszkető vonulásán indulva
és térve meg az őrjöngő semmin,
ami sehol nincs,
mert mindenhol ott van.
Mert a valami is a semmiségen függ,
átölelve a végtelen magasságok messzeségét.
Óh, te költészet!
Rólad tűnődő soraimat eléd vetem,
a betűket, mik szavakká nőnek,
majd versekké a mogorván merengő, méla magányon.
Ma már nevetem a tűnt órákat,
a tékozolt időt,
mit versek gyöngyfonatával töltöttem.
A szavakkal, miket együvé szőttem
szívekhez szóló szonettekbe zárva az egyszerűség nyelvén,
a tétovaság tűnő tekintetén.
Miközben rólad merengtem
az elme gondolatán zörrenő papír fölött,
együvé válva ceruzám gondjának
gondtalan grafitjával.
6 hozzászólás
Kedves Zoltán!
Versedet olvasva, arra gondoltam, milyen érdekes lenne a fejedbe látni elmélkedéseid közben. De szerencsére leírod gondolataidat, és így lehet némi elképzelésünk róla, mi zajlik-háborog néha benned.
Annyira dús ez a költemény, annyi értékes gondolat, szófüzér található benne, hogy jónéhány szövegablak kellene a kiidézésükhöz. Egy ellentétpárt mégis ide kell másolnom (a teljesség igénye nélkül), mert bennem ez össze is fogja ezt a remek alkotást:
"Ti szép
szavak, én elétek vetettem magamat,
hogy rajtam keresztül átzúgjatok"
Majd lejjebb:
"Óh, te költészet!
Rólad tűnődő soraimat eléd vetem…"
Sok mindent kiemelhetnék még, de talán ez mondja el a legtöbbet a versről és az alkotóról egyaránt. Talán ma már nem annyira népszerűek az "Én-versek", de ez most (kivált a stílusnak köszönhetően) különösen jóleső olvasmány volt számomra, és köszönöm.
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca!
Köszönöm szépen értő olvasásod s annak értékét, hogy foglalkoztál írásommal örülvén annak, hogy találtál némi szépséget versemben! Igazán értékelem segítségedet, s ösztönző szavaidat és azt hogy törődsz velem, nem veszem magától értetődőnek e kedvességet felém!
Üdvözlettel köszönve látogatásodat: Zoli
Kedves Zoltán!
Tegnap én ezt a kivételesen tartalmas, remek alkotást már olvastam, és írtam is hozzá
de amint látom az valahová elszállt. Annyira jó kifejezésekkel írtad, hogy mondhatom,
kivételesen remekmű. Én is idézhetnék, nekem a legutolsó mondatod is nagyon érdekes
és nagyon kifejező.
Szeretettel és megértéssel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm szépen hogy elnyerte tetszésedet versem, s hogy találtál benne némi értéket annak külön örülök!
Üdvözlettel kívánva Neked minden jót! Zoli
"Mert a valami is a semmiségen függ…"
Igen, itt vacogunk a világmindenség piciny porszemén, és magyarázni próbáljuk a végtelent, az ismeretlent és a titkokat.
És édes a lelkünknek a szép szó, amit csak mi értünk, ha értünk…
Ez a költemény olyan, mint az élet, mint a világ. Csobogó folyam, a patján aranymosók reményeivel: kincs után kutatunk mindvégig. Keressük a szavakat, melyek többek a szónál, melyek már igék. Melyek már nálunk is többek, melyekben hinni, bízni lehet. És minden nap új reménnyel lessük, mint aranymosók a hömpölygő folyam partján, napvilág-tól napestig…
Üdvözlettel: Á. E.
Kedves Emil!
Köszönöm jöttödet, s olvasásodat nagyra értékelve
kedves és értő szavaidat!
Igazán mélyek az érzéseid a költészet iránt!
Írunk, mert szeretünk írni!
Kívánok sok erőt! S ihletteli órákat!
Üdvözlettel! Zoli