Mint hű eb hever lábamnál,
nógatom, de a síri csönddel paktál.
elkergetem, mégse mozdul.
szemfoga lelkem csontjain csikordul.
Meleg, kötött kabátom tőle véd-e?
csak arra várok, mikor lesz vége.
Kerek zárkám sarkait kutatom,
biztonságos ez a puha unalom.
Ajtón szögek, a zaklatót elűzöm,
ölelő karom örökre egybefűzöm,
aki ezután rám néz, engem nem lát,
a magány-kordonon sose engedem át.
8 hozzászólás
Örökre nem szabad bezárni… Sokan éltünk át hasonlót, de aztán mégis tovább megyünk. 🙂 Élesen átsüt a fájdalom, a magány a soraidon.
Nagyon jó vers!
pipacs 🙂
köszönöm piros!!!!! :))
Kedves Boszika!
Többször elolvastam a versedet. Olyan szomorú. Azért remélem, megvigasztalódtál.
Üdv,
A.
Persze hogy…Andrea! 🙂 Köszönöm, hogy olvastál…
Jó ez, majd nem:) a síri csöndet nem használnám, legyen a csönd fekete, vagy sötét vagy bármi, de ne síri, az elcsépelt, különben tetszik, a kerek zárkám kifejezetten jó, és a magány-kordon is nagyon:)
Üdv: Évi
Köszönöm Évi!
Nagyon szomorú vers….
A kordont ne húzd fel!!! ….egy Boszika nem tesz ilyent.. nem tehet ilyent…
Szeretettel: Rudy
Köszönöm Rudy! …. és az olvasást is. :))))