A lemenő nap

Idegenben, a hazámtól távol,
sok ember magyarságomért vádol,
van olyan is, ki örökké korbácsol.

Képzeletben én haza repülök,
esténként a kispadra kiülök,
's ott, az egész világra fütyülök.

Ott, azt gondolom amit akarok,
ott, még megértenek a magyarok,
ott, hol a szőke Tisza kanyarog.

A barátok már rég nem faggatnak,
ismerősök már sokan meghaltak,
's olvasóim agyónra hallgattak.

Szabad vagyok mint ketrecben madár,
mint magyar, mikor itt volt a tatár,
és úgy élek, mint egy szürke szamár.

Emberségesség, az már nem divat,
ha meghalok, már senki sem sirat,
ami marad, csak egy sír felirat.

Még éltem nem is törődtek velem,
ma mindenki jó barátod nekem,
ismer, hisz koporsón áll a nevem.

Otthonról már rég el kellett menned,
feletted idegen nóta zengett,
de most téged, mint magyart temetnek.

Hetven évre újra magyar lettél,
bár már sokszor hazádon átmentél,
mint magyar, ott csak egy reggel ébredtél.

Egy akácfalombos temetőben,
egy hófehér csipkés szemfedőben,
ott lesz neked a nap lemenőben.