Milliószor kérdem a percektől
Hol vagy, és most éppen merre jársz
De nincs, aki feleljen a szómra
Szerelmünkre már senki nem vigyáz
Nyitva tartom ablakomat éjjel
Csak az órám ügyeli a csendet
Halk ketyegéssel besuhansz hozzám
Nem érzed, de szeretve szeretlek
Mikor már úgy érzem erőm elhagyott
Próbálok aludni, hagyom a gondot
De ezer és ezer órát vagyok ébren
Ébren, és csak érted járom a bolondot
A magányom ijesztő fájdalom
Félek, és reszketek az ágyamon
A jövő ilyen vagy rosszabb lehet
A vackomon fázok, az éjek hidegek
3 hozzászólás
Nagyon szépen írsz a magányról. Vagy netán nem is a magányról, hanem valaki hiányáról aki nincs veled! Gratulálok!
Barátsággal Panka!
Szia Munkácsy!
Nagyon szép és szomorú a versed!
Bizony félelmetes a magány… De nem tarthat örökké!!!
Szeretettel: Falevél
Kedves László!
Jól sikerüt a klasszikus versszakokba formázott, de kicsit szomorú versed. Szép kifjezéseket használsz, rímjeid is helyén vannak. Jó ilyen verseket olvasni. Egyet hiányolok: a mondatok végéről a ponokat vagy egyéb hiányzó írásjeleket. De ez lehet, csak az én bajom, a versed értékéből semmit nem von le.
Üdvözlettel: Kata