Az utakat róttam ma reggel,
talpam alatt ropogott a hó.
Kutyám mellém szegődött,
s arról ugatott, ami szép, mi jó.
Tudod, furcsa volt ez.
Még az ő hangján is a te neved szólt,
s én csak lestem bambán, csendesen,
suttogtalak téged, csókoltam minden szót.
Még mindig bennem élsz,
igazság vagy és remény.
Ha magamban csak sötétséget látok,
hívlak, mert kellesz. Te vagy a fény.
Nem mondtam elégszer,
s talán őszintén sem soha,
csak az tudja, mit veszíthet,
akinek mindent semmiért adtak oda.
Nem kérlellek, nem könyörgök,
s bár adhatnék szebbet,
de hidd el, pillanatok és álmok szülték,
ihlették e verset.
Most nincs semmi másom.
Meztelen vagyok, hogy új legyek, s tiszta.
És ha van még, mit nem láttál belőlem,
neked adom azt is! Vidd, mi értékes, ritka.
Talán elválunk most már,
s más percet mutat a szívben az óra,
én akkor is ezt küldöm neked,
írd noteszbe, kicsi helyre… margóra.
4 hozzászólás
Nekem nagyon tetszett, úgy rímek, mint forma, stílus, hangulat tekintetében, a negyedik vsz. különösen.
Az első versszakban egy pillanatképpel kezdtél, s a kutyaugatás volt a kapocs a gondolat kibontására… vagyis megkezdésére. Azt sajnálom, hogy utána ezt a képet félredobtad, összegyűrted, s túl konkréttá vált az érzések kifejtése, kevés költői eszköz maradt, pedig ha maradtál volna az utcán barangolásnál, s az akkor eléd táruló képek kergettek volna a szeretett személy gondolatához, az eredetibb lett volna. A ritmus is megbicsaklik itt-ott, s néhol azt érzem, a rímek már a sor megkezdése előtt ott álltak, s a sort alakítottad hozzájuk. Bocs az őszinteségemért… pedig a hangulata, az érzés, ami átszövi a sorokat, az magával ragadott. Talán kicsit kevesebb szenv és több költői kép kellene!
Néha-néha benézek ide, és találkozom egy-egy ilyen gyöngyszemmel. Sosem az izgatott, milyen technikás, költői, szabályos, ritmusos – bár ez kicsit tényleg zavaró – egy vers, sokkal inkább az, mit mond. A zenében is az tetszik a legjobban, amivel tudok azonosulni, és ez pontosan az a vers. Az összegyűrt kép kifejezés pont azért tetszik, mert a világ olykor összegyűrődik, szétszakad, és az egész elmét betöltik ezek a gondolatok, és az az ember, akit szeretsz, aki szeret, vagy szeretett. Megpendítetted a lelkemet.
Szia!
Végig éltem a versed. Nagyon átadtad a hangulatát. Szinte én is szomorú és vagyakozó, lemondó, de egyben reménykedő lettem. Örömmel olvastam.
Üdv
((Zoli