Oly sokszor álltam már alattad te
csillagos éj, rejtekednek tengernyi
sötétje alatt! S tekintetem elmerült
benned miként kutattam a végtelent,
a távolok mélységeiben sokasuló
sűrű sötétségben. De láttam ott
szállni a néma ködöket is, ahol
a mindenség űzi reményét
a szótlanságnak, ahová megy az
eredező idő szállván át a századok
minden örökségén. Óh te éj, te
tengernyi akarás! Benned szunnyad
sorsa minden múlásnak, mert
akarattá nemesül a képzet ott, hol
megfogan az emberben a tudat,
miközben mereng szótlan a benne
rejtőző hallgatás a magányos
végtelen felé, hová indul a képzelet
milliárdok ködökbe fúló tekintetén.
Mert az ember mindíg is kutatta
végtelent, s az értelemben elhalkul
a szó annak hallatán, mi is a
végtelen, mert kimondhatatlanul
árad az tova mi soha meg nem áll,
miként az idő amit a végtelenben
a múlás vesz körül. Óh te múlás
mivé is leszel e lét végtelenjén!?
Minden tovavész tebenned, minden
letűnik mi a jelenben fényre derült,
mi volt valaha vendége az életnek,
hol síkra szállt a derengő tudat, mit
vezetett a lét az emberi értelem elé.
S az ember mégsem érti tisztán mi
az, hogy múlt, jelen, és jövő, mikben
elmerült képzetek leltek már ezernyi
csodát, oly sok évnek tengernyi
rohanatán, mert az ember örökkön
rohan létének törvényén meg nem
áll, űzi vére sejtjeinek hevére forrt
akarásán. Űzi a tudat, amiben
megmaradt emlékek, "amik egykor
voltak, és jártak itt e földön", miben
cselekedett a lét mozgásán az
időnek, mikor a jövendő jelenné
formálódott az életnek létező
akkori terein. Mert minden mi
létezett az éveken, amit a milliárdok
vontak magukba, azok elmerültek
a múltnak rejtekeibe, miben a tér
táguló világa vissza, többé nem tér.