A múló nyárhoz

Fonta haját puha szél, beletűzve virágokat is szórt,
arca a tó vize tétova tükreiben lebegett rám,
tétova alkonya révetegen, remegőn neki bókolt,
mint sietett ez a nyár teli zsákkal az ősznek a hátán.

Vitte magával a nagy szerelemnek az égei kékjét,
messzi mesék feszülő lovain lebegőn tovatűnve
múlt ez a nyár feledésbe, mögötte csupán csak a kétség
szárnyaszegett köde úszik a lelkemen át a jövőbe.

Vajh, jön-e még valahára e szürke időre a víg nyár,
és vajon eljön e még az a barna leányka a partra,
ő, kinek arca hevíti a szívemet és kire még vár
mindenem átkacsosodva a távolodó suta nyárba?

Vagy hideg ősze után e világra netán csak a tél jön,
hó fedi majd be a tarka mezők kifakult ugarát is,
vágyam a lét peremén kavarogva, magányosan ődöng,
könyvbe lapulva virága marad csupa néhai fétis?