Düledező csendek árnyain
révedez bennem a tekintet,
s mint szótlanul hullt harmat
lágysága úgy vetül elém a
szó mit leírok, s míly merengőn
száll alá papíromon a nesz.
S a múlton át Te intessz felém
ködén az időnek, s egén a
reménynek hol a végtelenbe
vész e csend reményült éje,
álmodván rólad majd az aki
téged oly nagyon szeret ezen
a földivilágon, kinek tekintete
lényében lényegül örökkön,
Tereád vetül. Mert Te lettél
annak a valakinek a földi minde-
ne s reménye az elszállt éveken,
miben tudatára ébredt honok
sorsai keringenek néhaiságán,
annak a rendületlen akaratnak
amin visszanéz a múlt, mi nem
rég még a jelenben itt koldult,
lehullt levelek vörösre gyúlt
foszladozón csipkésre csókolt,
csacsogón csordult csendjén.
2 hozzászólás
Kedves Zoltán
A vége csicsás, de amugy jó.Szép.
Ági
Kedves Ágnes!
Köszönöm szépen értő olvasásod, s annak értékét! Nem vagyok egy nagy tollforgató, de szeretek írni, és olvasni. E versem így sikerült lehet, hogy átírom a végét, próbálván csicsátlítani rajta.
Üdvözlettel köszönve látogatásodat s fáradozásodat mit értem is teszel! Zoltán Kaposvárról