A nagymama
kislányként frufrut hordott,
feje búbján
óriás masni trónolt.
Ünnepélyes,
hatalmas szemmel néz rám
a fényképen,
karba tett kézzel, véznán.
Minden gyermek
sötétkék köpenyt hordott,
akkortájt még
nem vágott fel a jómód,
fehér blúz volt,
ünneplő rakott szoknya;
de az ifjonc
ülőhelyét átadta…
A nagypapa
oroszt tanult az iskolában,
s néha dünnyög
egy ”Moszkva-parti éj”- t a kisszobában.
Míg ifjabb volt,
megfordult a világban,
de otthon itt van csak,
e kis hazában,
s reménykedik,
hogy a gyógyulás eljő;
hogy talán még
néhány nemzedék felnő;
hogy ami most
fakul, senyved, elpusztul,
unokáknál valahogy újra tisztul…
Bár azt mondják,
tehertől nő a büszke pálma,
jaj, nagyszülők,
mi súlyt raktok a gyönge vállra…?
6 hozzászólás
Kedves, múltidéző versed igencsak elgondolkodtató.
Akkor minden más volt, ami pedig a legifjabb nemzedékkel fog történni, senki nem tudná pontosan megmondani, olyan sebesen változik a világ.
Üdv. Tamás
Kedves Tamás, reméljük, hogy a pesszimista aggodalmaink tévútra visznek minket. Köszönöm, hogy itt jártál.
Kedves Irén!
Elgondolkodtató a versed és tetszik ahogy végig vezeted. Milyen élete lesz az unokáidnak és az ő gyerekeinek.
Igazán elgondolkodtató és érdekes volt.Tetszik hogy kérdéssel zárod.Hogyan is lehetne másképp.
Reméljük a legjobbakat mást nem tehetünk, ha nem is a legjobbakat hanem jobbat.
Üdv:Ági
Szia Ági! Olyan tehetetlen az ember magában, és hiába van sok jó ember, a bábelben elfelejtettünk szót érteni egymással.
Köszönöm, hogy benéztél!
Kedves Irén!
Régen, mondhatni a mi időnkben így volt! A kérdéseidre majd valamikor meg lesz a válasz…a jövő megadja.
Szeretettel
Ica
Kedves Icám, igen, a jövő adja meg a választ, de ilyen nehéz súlyt még nem raktak az utódok vállára, vagy legalábbis nem voltak ennyire tisztában vele, milyen óriási fenyegetettséget hagyunk hátra…