A Petőfi kolostornak

Dicső szobrok, emlékművek százai az arcodat
Megmutatják utókornak, s elmesélik harcodat.
Küzdöttél a szebb jövőért, büszke voltál népedre,
Százhatvankét esztendeje felnézünk a képedre.

Mondd, mi történt Segesváron, ifjú székelyek között?!
Sárpataknak hídján szellemed végleg elköltözött?
Gyalog rontottál kozákra, kardod őket szétvágta,
Égi szívű földi tested azóta szem nem látta.

Azt beszélik, úgy engedték le sorsodnak függönyét,
hogy hónod alatt vitted dandárvezérednek sürgönyét.
Egész léted erről szól, a lapra vetett percekről.
Időzápor visszahőköl mindenegyes versedről.

Ott az írás! Szent szavak és boldog betűk rótt sora!
Tollad nyomán te lettél az Istenünk új ostora.
Bűntetted és megvetetted mélységesen elnyomónk,
Feltártad a szemünk előtt örökbecsű önvalónk.

Levetetted szép ruháid, csendesen levetkeztél,
Szabadságharc alkonyával te is eltemetkeztél.
Hátrahagytad költeményed, s népünk torka elszorult.
Szellemed, mint tófölötti suttogó szél, elvonult.

Mindig az marad emlék, a legutolsó pillanat.
Olyan, mikor estefelé utoljára hív a Nap.
Rőtpirosra színezvén az égbolt minden fellegét,
Vérvörösre szennyezvén a hadtest minden fegyverét.

Hol lehetsz most, dicső nemzet mennybeemelt halottja,
S mit érdemel gaz galád, ki életedet kioltja?
Mennyi ember esküdött, hogy látott téged elesni,
Mellkasodból ömlő véred nyomát hol kell keresni?

Sokan mondják, hadifogoly lettél, s messzire űztek,
S vannak, akik halálodról gyöngyregényeket fűztek.
Nem találják sírodat, de legalábbis titkolják,
Azt hiszik, ha hazatérnél műveid bepiszkolnák…

Távoztál, s örökre távoztál e gyötrő rejtéllyel,
Nem kívánhatom, hogy újra harcolj régi veszéllyel.
Túlbuzgóság rabjai, sajnos ismét azok vagyunk,
Hantodat, ha megkeresnénk, pihenni tán nem hagyunk.

Ezt a földet gyász temeti halálodtól éltedig,
Megfordulhat száz világ, de verseidet éltetik.
Emelje föl lelkedet, hogy te voltál a lámpafény,
Sötét éjszakák egén a csillagszem, igaz remény.

Él a magyar, áll a hon, s elég volt már a hosszú csend!
Elég volt, hogy minden egyes forradalmunk félrement!
Folyvást arat határinkon két kézzel az enyészet.
Nem tűröm tovább, és újra elkezdem az egészet!

Nem érdekel balga embereknek ócska képzete,
Mesterem, te bennem élsz. Ez sorsomnak a végzete.
Szólhatnék, de mit remélnék? Ki hinné majd el nekem,
Hogy nem a saját írásom ez, Petőfié énekem.