Öreg pince, néma téglaboltozat
nézem a falon a sápadt-sárga foltokat
nem borzaszt el hogy gyomra jobbat érdemel
ahogy egy dohszagút felém lehel.
A lépcső alján megállok, visszanézek,
búcsút intek a beszűrődő fénynek
míg ujjaival a táncos porba rajzol.
Egy résen át most fájón búgó alt szól,
hangja néha halkul, néha elakad,
majd újra csend. A régi falakat
örökké tartó fénykép-percekig
nyugodni hagyja. Majd mások felverik.
Elindulok. Folyosók, apró fülkék
labirintja mely hív és űz még,
tovább előre, hogy lássam, rejtenek
valamit, hogy bárki fejtse meg,
titok van itt, fekete titok van,
ahogy gyerekként félve, de kimondtam,
és aztán futottam a fényre fel a lépcsőn…
A kapcsolót forgatom, kettőt kattan, „és lőn”…,
az öreg fehér falak lágyan átölelnek
– Csókolom, én voltam az a gyermek….-
ahogy akkor, én, az idő is elszaladt.
Most fejet hajtok egy vén, kopott boltív alatt.
8 hozzászólás
Szia aLéb!
Ez a versed is nagyon tetszik, akár a többi. Olyan szép és találó képekkel személyesíted meg az öreg bérházat, hogy az “vénségére” életre kel.
Amikor egy régi tárgyról írsz, mindig azt érzem, hogy tiszteled bennük a kort…
Üdv: Gyömbér
….ez igen!!!!:):):)remekül vissza adja a gyerekkori kiváncsiság hangulatát:):)…szépen visszaidézted:):):)…üdv…doratea
egy szó jut eszembe: tökéletes.
s még egy jelző hozzá: borzongatóan.
gratulálok!
Köszönöm, C E !
aLéb
Nagyon kifejezően írsz, találóak a költői képeid, metaforáid. Szép versedhez gratulálok!
Üdvözöl: Noémi
Köszönöm, Noémi!
aLéb
Egyszerűen fantasztikus, hogy egy öreg pince látványa is milyen különleges érzéseket, hoz elő nálad, és ezt annyira élvezetesen tudod leírni, hogy szinte ott éreztem magam én is melletted, félve, titkot keresve… mint kisgyermek.
A költői képeid…a rímek… pazar minden.
Örömmel jártam Nálad.
Örülök, hogy olvastad verset, és köszönöm a véleményed, zsike!
aLéb