Idő véste arc.
Minden óra és perc,
Önmagunkért harc.
Minden lépésünket
Belepi a kvarc,
Minden közeledés,
Végzetes kudarc.
Összeráncolt homlok,
Mereven lógó kar,
Egyedül te tudod,
Lényed, mit takar!
Én vagyok, déli oldal,
Te északi moha,
Köztünk; márványkőfal…
Nem omlik le soha?…
Hiába kopácsol
Gyémántfejsze, csákány,
Egyre erősebb lesz,
Mindentől a márvány!
Égeti a nap,
Belepi a moha,
Az idő halad,
Te és én, két mostoha!
A tekintet nem olvad!
Hiába tűzi nap,
Jéggé fagynak
A napsugarak!
Lassan, lassan,
Körbeér a moha.
Fagyos tekintetek,
Rőt arcok mosolya.
Mi, egyhelyben állunk,
Gyökeret vert lábunk,
A föld forog velünk,
A sötétség nyeli,
Kérdő tekintetünk.
Te nem látsz engem,
Én is csak nézlek.
Ha kérsz, adok,
Többé sohse kérek!
Márványkőbe vésett
Két hideg szempár,
Mohával borított
Törékeny porcelán!
2 hozzászólás
Talán csak mert nem értem, de külön-külön majd minden versszaka tetszik. Csak valahogy nem illenek össze. Persze ez csak az én véleményem.
kedves Erika üdvözöllek!
Talán jóis ha nem érted! biztos nem volt még ilyen életérzésed, és ez jó:)
adoknémi támpontotés ha van kedved olvasd el mégegyszer.
Önző
Önzetlen
Hideg, zord, elutasító
Meleg, simulékony
Kettöközt a felelőség ézet kölcsönösegymás és a család irát.
Mindkettö makacs, kitartó
Köszönöm az érdeklődést, hogy meglátogattál
Viszont Látásra