A szabadulás 2.
A helyzet azonban gyökeresen megváltozott, te már nem vagy ugyanaz,
A jelen mesterséges, kábító köde kiölte belőled az emberi tartást,
De a lelked épségben megmaradt, tudván, mi Istentől származik, nem vész el,
S egyszer megbocsátja a testnek ezt a lázas elalvást
Miért nem fordulsz hát a Világlélek felé,
Ha a sajátod megmentése forog kockán?
Mire jó ez az elvonulás, a szökés,
Önmagad és mások értelmetlen büntetése?
Mérhetetlen a fájdalom, ezért itt hagytad,
Mi egykor legfőbb álmaid képezte,
Ez több, mint egy árva gyermek céltalan tüntetése!
Nem tudom, hol vagy, hiába kereslek,
Címed és számod nem elérhetőek,
Remélem, nem történt még baj,
Hisz az élet még ott áll előtted!
Ne tedd meg a legnagyobb butaságot,
Minden meggondolás nélkül!
Szükségünk van rád, szeretünk téged,
Te vagy a reményünk!
Ne okozz szenvedést,
Gondolj a régi évekre, a gyengédségre,
A kedves mondatok zenéjére,
A mosolyra, erre a mágikus jelre,
Mely megváltoztatja hozzáállásod a kínos dolgokhoz is!
Gondolj a szüleid határozott, áldozatkész, önzetlen személyére!
Nem volt híja a jónak, oka a nélkülözésnek,
S gondolj a szerelemre is!
Megéri-e elmenni, felelőtlenül lemondani a valódi szépségről,
Csak mert nem tudsz szabadulni a nyomasztó kétségtől?
Ne mérlegelj, mondd ki:
Akárhány átkot zúdíthatnak ránk,
Egyedül az élőnek van joga,
Hogy létezése fölött rendelkezzen!
Mindennél több az:
Van célunk, érzésünk s hazánk,
Nem fontos, hogy ezért bármelyikünk is messze menjen!
Jöjj hát vissza, úgy várok rád,
Álmodozom, ahogy megjelensz előttem!
Átöleljük egymást, s az ölelés nem lesz erőtlen!
Leborítod a fátylat,
Egy szóval sem mondasz többet a kelleténél,
Pusztán az igazat,
Hisz minket összefűz egy oly érzékeny,
Mégis erőteljes, rejtelmes testvéri lánc!
Én is hasonlóan látom mindazt,
Amit te újból teljes színében látsz!
S ez már nem változik meg,
Hisz esküt tettél rá:
Soha többé!
Rossz álom volt ez,
De most váljon egyszeriben köddé!
Annyian szeretnének megint karjaikba zárni,
Neked sem kell több, csak szíved kitárni!
Aki hűséggel, odaadással szeret,
Meg fog bocsátani,
Aki nem, nem is akarja felfogni,
Min mentél keresztül,
Vak marad továbbra is!
6 hozzászólás
Kedves Tamás!
Szép ez a biztatás amit leírsz a versed második részében.Kiváncsian várom a folytatást:-)
Szeretettel:Selanne
Kedves Selanne!
Énpedig neked köszönöm a biztató szavakat, nemsokára olvasható lesz a harmadik rész is, már feltöltöttem.
Köszönöm, hogy olvastál!
Üdv.:Tamás
Kedves Tamás!
Az útobbi napokban annyira foglalt vagyok, hogy már irónikussan többször megkérdeztem magamtol: Mi volna akkor, ha még dolgoznod is kellene? Én sohasem tudtam azokat megérteni, akik unatkoznak nekem még annyi tervem van, és akkor még közben jön ilyen valami is mint a versírás, ami egyáltalán nem szerepelt egyetlen egy tervemben sem, de hihetettlen, milyen nagy örömöt ad. De most a versedhez: Az én számomra, ez ahogyan te irsz, valamilyen elképzelhetettlen adottság, ami az embernek, vagy van, vagy nincs. És ha az ember belátja, hogy az adottságot azért hivják adottságnak, mert az adva van, és megtanulni nem lehet, akkor nem is próbálkozik vele,Teneked nem is kell próbálkznod. Teneked van. És kitünő az ami van. Már láttam elvagyok késve itt aharmadik része is, de mielött elovasom, akartam a másodikra irni,
üdv, Toni
Kedves Toni!
Az természetes, ha valaki elfoglalt, mindenkinek sok kötelessége van és néha a kedvteléseket is háttérbe kell szorítani.
Azért azt nagyon köszönöm, hogy figyelemmel kíséred az írásaimat, ez nagy megtiszteltetés nekem, hiszen fontos a véleményed.
Ha már az adottságról beszélünk, az neked is van, és örülök, hogy ebben megtaláltad az örömödet, az egészben az a legszebb, hogy kiválóan értesz is hozzá.
Azt hiszem, a legfontosabb az őszinteség, sokkal többre tartom, mint a tökéletes formát, a te verseid pedig igazán mindent kifejeznek.
Remélem írsz is még sokáig.
Köszönöm, hogy itt jártál, nem maradtál le semmiről és nagyon sok sikert kívánok a terveid megvalósításához!
Üdv.:Tamás
Kedves Tamás!
Remélem minden jó, ha a vége jó!
megyek olvasom a harmadik részed!
Gratulálok, olyan jó, hogy nem haltak ki még az önzetlen emberek!
Barátsággal: Noémi
Kedves Noémi!
Olyan jó érzés ez, hogy az írod, olvasod a következő részt, annyira örülök, hogy érdekli az embereket ez a téma, nincs ennél nagyobb jutalom, most már tudom, hogy nem volt fölösleges megírni. Itt valóban pozitív a történet vége.
Az önzetlen emberek nem halnak ki soha, sajnos, mint majdnem mindenkiben, bennem is ott van az önzés, de igyekszem változtatni rajta.
És ne felejtsd, mindenkinek dalol a csalogány, csak meg kell hallani!
Nagyon köszönöm, hogy olvastál és írtál!
Üdv.:Tamás