Kis hazánk földjéről, távoli városból
Elindul egy férfi s egy nő – két vándor
– az élet hosszú országútján…
Mikor indultak, még mit sem sejtettek,
Nem gondolkoztak sorsuk fordulata felett…
Ami velük történt: útjuk összefut Parádon
Kicsi cukrászdában halk zeneszó mellett
– véletlenül vagy tán’ sorsszerűen? –
*
Asztal-szomszédságban beszélgetnek
– mások vacsoráznak, zenét hallgatnak.
Szomorúan ülök, kissé elmélázva…
Életem nemrég’ futott egy zátonyra…
De véletlen lenne, amit mostan látok?
Kinyílik az ajtó – rajt’ belép valaki
Egy elegáns úr… Szemem reátapad.
– Ki lehet ő? Ismerős volna? –
*
Szemembe néz mélyen, meleg tekintettel…
Eddig sosem láttam. – Talán ismeretlen?
Ez a találkozás mégsem lehet véletlen…
Sorsunk akarata, ezt bizton érzem.
Leül barátaihoz szomszéd asztal mellé,
Sehogyan sem értem, hogy miért?
Egy üres székre, épp’ velem szemben!
– Véletlenül, vagy tán’ sorsszerűen? –
*
Ő is vacsorázik, barátival tárgyal
Meleg tekintete mindig reám tapad.
Asztaltársaim mind engem néznek
Zavarban vagyok, arcom égni kezd…
Mi lehet ez? – Semmit sem értek.
Véletlen vagy bármi, – arról nem tehetek…
Zenészek csendes tangóra váltanak,
– A párok pedig táncolni sétálnak. –
*
Le nem vette rólam mostanáig szemét,
Letette villáját, kését, – feláll, közeledik
Lassan lépkedve – majd megáll előttem,
Kezét felém nyújtva bemutatkozik.
Halkan kérdi: fölkérhet egy táncra?
Lassú zenekísérettel, egymást karonfogva
Együtt indulunk egy szép szerelembe’
– Mindez különös, – vagy mégse?
*
Egy hétig együtt hallgattuk a zenét
Halkan beszélgetve töltöttük az időt.
Letelt szabadságunk, időnk gyorsan futott.
Egymásnak mi semmit se fogadtunk,
Mégis mindketten éreztük: nem búcsúzunk
Örökre egymástól. Utunk folytatódott,
Hisz’ mindketten éltünkben csalódtunk,
– Árvának, elhagyottnak érezve magunk…
*
Messzi nagyvárosból jött egy hosszú levél
– Otthon olvastam – amit meg sem ígért.
Írásban mondta el élete bánatát:
Messzi tájról elindult két csalódott vándor,
Parádon találkozott az élet országútján,
Amint meglátott, érzett boldogságot.
Bennünket Isten is egymásnak teremtett,
– E találkozás nem lehet véletlen.
*
Ki tudja, meddig, járhatjuk utunkat
Kezünket szorosan összefonva?
Igaz szerelmünket hervadni bűn volna.
Mivel valóságban távol kellett élnünk,
Táviratok, levelek jöttek és mentek,
Postások szorgos munkájukkal segítettek.
Telefondrótok forrón égtek, hosszú
– Szerelmes szavaktól jó, hogy el nem égtek.
*
Mindkettőnk számára boldog évek jöttek
Mikor láttuk egymást, idő megállt fölöttünk,
Szívünk összedobbant, átkarolt, fölemelt,
Mint kisgyermeket ringatott és csókolt,
Forró hangulatban, reménykedve éltünk.
(Terveink voltak:)
Ne kéne’ mindig egymástól búcsúzni,
Jó lenne egymáshoz közelebb élni,
– De a Tisza meggátolta tervünk.’ –
*
1970-es nagy árvíz gázolt éltünkbe.
Sokat fáradozott szegény az árvízi gáton
Vezette a mentést, belebetegedett…
Ekkor május 15-én levelét így kezdte:
„Vers helyett e rózsaszirom,
melyre csókot leheltem én!”
Négy évig tartott „örök boldogságunk”.
Aztán nem is tudom miért? Miért…
– Tán’ sorsunkba volt írva! –
*
Gyermekeink voltak, neki is, nekem is,
Kikkel mindkettőnknek törődenünk kellett,
Kiket elhagyni nem lehetett.
A nagy távot legyőzni nem tudtuk…
Szerettük egymást, lelkünk összeforrott,
Fájt a búcsú, de nem tehettünk mást,
Szívünk egymásért megszakadt.
– Küszködtünk, szenvedtünk, ő beteg lett. –
*
Bizton éreztem, már sosem jön más…
Ő sem lelte meg – mint én – nyugalmát.
Ezután csak egyre járta a világot,
Mindenhonnan küldött levelet-virágot.
Úgy-e, te sem tudtál elfeledni?
Tiszta boldog szerelmünket
Én sem tudnám soha elfeledni…
– Véletlen vagy sorsunk akarata? –
*
Folytattam életem boldogtalanul…
Utunk megszakadt, a SORS akarata
(Nekem ez adatott.)
Éltem folyamán sok mindent túléltem,
Szívem most is telve gyásszal…
Hogy mit érzek belül,
Soha, senki se lássa!
– Véletlen vagy sorsunk akarata? –
*
Kezemben tartom nagy csomag levelét
Fényképén nézve kedves arcát, szemét…
– Mivel Ő itthagyta e földi világot
(előbb, mint én). De miért? Miért?…
Most azt kérem jóságos Atyánktól,
Hogy majd ott, legalább ott, fenn az Égben
Ő várjon rám az örök fényességben…
Ott, legalább ott, lelkünk összeforrjon
Égi boldogságunk mindörökké tartson.
♥
6 hozzászólás
Fájdalmasan gyönyörű.
A legutolsó verszak/rész az egyik legszebb.Számomra ez vers, de kicsit mégis próza, de így is vers…..
A történet pedig mély és egy kicsit megrázóan őszinte.
szeretettel: sanna
Szomorúan szép, mitöbb, gyönyörű ballada egy reménytelen szerelemről. Gratulálok. Üdv.: Túri I.
Mindnyájatoknak köszönöm, hogy meglátogattatok, és észrevételt is írtatok. Igen, én még most is úgy érzem, hogy bárhogyan végződött, gyönyörű volt…
Azért írtam, hogy ballada, mert verselni kevésbbé jól tudok, inkább prózában írok. Balladánál elmegy, ha egy kicsit próza is.
Önkritika.
Csodalatos ballada, annyi ev utan is ilyen erzelmesen megirni ez valoban igazi szerelem, irigylesre melto es nagyon szomoru. Azt kivanom, hogy odafonnt talalkozzanak es boldogok legyenek.
(Elnezest hogy nem irtam ekezeteket, de nincs a klaviaturamon.)
Kedves Erika!
Igaz, egy hosszú élet legnagyobb és feledhetetlen szerelme volt, az biztos. Köszönöm, hogy olvastad, s kívánom, hogy ezt Te, és mások is átélhessék. Bárhogy végződött, mégsem az maradt meg bennem, hanem a szeretet-szerelem mélysége. Prózában is megvan, Örök szerelem címen, de ott mással beszéltettem el a történetet.
Köszönöm, hogy nálam jártál.
Szeretettel: Kata