A szikra V-VI. ének

Ötödik ének

Antal szívét vadul mardosták a hírek.
Hiszen éppen ez kell a megbolydult szívnek.
Bizonytalan élet. Idegtépő álom.
Jobban tud gyötörni, mint az iga, járom.
Inkább küzdött volna véres, vad csatában,
minthogy így henyéljen, kínlódva sátrában.
Szerelmes szívében úgy mart, fúrt a féreg,
mint a lassan ölő velencei méreg.

A husziták harca már a végét járta.
Nem volt már ott szükség öldöklő csatákra.
Szétszórták világgá a "prokopp" árváit,
aki ellenállt, azt levágták egy szálig.
A cseh urak csaptak álnokul le rájuk;
Egy hónapja, hogy még vállhoz ért a válluk.
Mígnem az utolsó, vérgőzös csatában
ellenük fordultak mégis valahányan.

Tizennégy év után véget ért egy álom.
De hatása végigrezdült a világon.
Így is lehet élni? Úr és főpap nélkül?
Mily szép álom volt ez! Tegyük el emlékül!
Csak suttogtak róla a szegény jobbágyok,
mert sohase tudták, ki köztük az álnok,
aki jó barátként elvegyül közéjük
és mint a pióca, elszívja a vérük.

Ilyen világ volt az, melybe, épp vásáron,
belecsöppent Antal, kincses Kolozsváron.
Seregkapitánya végre elengedte.
A legjobb hadnagyát nagyon kitüntette.
Íratott kutyabőrt, rajta sok jószágot.
Arannyal, ezüsttel megtömött hat zsákot.
Tizenkét legényt is rendelt még melléje,
akik elkísérjék szép Erdély földjére.

Gál Lacus volt a raj öreg tizedese,
aki már két éve ott küzdött mellette.
Fiatalabb társa, ifjabb Horváth Márton
volt a rajvezető, mert kitűnt a harcon.
Kilencszer sebesült Antal a csatákban.
A kilencediknél látta, milyen bátran
állta meg a helyét, csapott szét felette,
míg a támadóit végleg elkergette.

Őket küldte el a málhával Szucsákra,
maga a többivel bement Kolozsvárra.
Lovát, lovasait egy ligetben hagyta,
ő meg gyalogosan indult a piacra.
Mire várt? Mit remélt? Tán Ilonát várta?
A vásárban csak a sokadalmat látta.
Egy kolduló barát volt, kit körülálltak.
Amit mondott, attól borsództak a hátak.

—-

Hatodik ének

Nem veszitek észre, mily kevés az őrség?
A kékgúnyásokat három felé küldték.
Bács, Diód és Szucsák a portya iránya.
Három évi dézsmát ment beszedni máma
Petőházi Nagy Pál, a püspök hadnagya.
Vezeti a portyát ő nagyságos maga.
Meg van mondva: ahol ellenkezést látnak,
nemesre, parasztra rágyújtják a házat.

Ezért hát híveim, aki onnan volna
e három faluból, és ha nincs más dolga,
szedje a lábait gyorsan, mint a zerge,
fusson, amíg futhat, mint a birka, kerge.
Talán még valamit menthet vagyonából,
amit el nem hordtak a ládafiából.
Vagy tán családjával még menekedhetne,
föl az erdős – bokros erdélyi hegyekbe.

Beszéltem emberek, s ki ebből nem értett,
vegye meg nem történtnek ezt a beszédet.
Páran elsurrantak, megértve, nem tréfa,
amit itt elmondott a barna próféta,
kinek a jó ital megoldotta nyelvét,
elmondta a püspök minden titkos tervét.
Dézsmát, mit nem szedett már a romlott pénzből,
új pénzben akarja beszedni a néptől.

Antal csak hallgatta az ittas beszédet.
Gondolta, a csuhás ugratja a népet.
Régen nem volt itthon, nem tudta elhinni,
hogy nemestől is tud a pap dézsmát szedni.
Mit? Hogy dézsmát szedni? De még meg is nyúzni.
Pincéjét, kamráját, mindenét megdúlni.
Ha pisszen, ha szusszan, átkot vetni rája.
Elkerülje hithű, jó atyafisága.

Nem hitte ezt Antal, nem hitt a beszédnek.
Hátat is fordított a zajongó népnek.
Lábait a vajda háza felé szedte.
Odaért, s egy ablak nyílt meg, épp felette.
Valami fehérség libegett le onnan,
hogyha el nem kapja, még a földre pottyan.
Mint a fürge párduc, ugrott oda érte.
Sikerült, és még a por fölött elérte.

Csipkés fehér kendő, egy sor írva rája.
Megdobbant a szíve;"Antalom, elvárlak!"
Felnézett. Az ablak be volt zárva régen.
Megint egy új tüske, rég vérző szívében.
Mért nem szólt egy szót csak?! Hja, a vajda lánya!
De hiszen itt írja: Antalom, elvárlak!
Ezt nem írta volna, hogyha nem szeretné,
ha egyetlen csókját bárha elfeledné.