Magányosan ülök egy szobában s bár hallani vélem, hogy zörög a tévé mégis oly nagy a csend körülöttem.
A csend melyben oly sok a gondolat, mégis távoliak.
Távolból szállnak hozzám, fel-felvillannak, de helyet nem találnak.
Nem találnak, mert csak egy ember felé szárnyallnak, ki nélkül lelkemre bús magány borul.
S ez az ember Te vagy szerelmem, mert nélküled elveszett a lelkem!
J.T.
2 hozzászólás
Akár egy szép vallomás.
Én úgy érzem ez a csend, a magányodból fakad.
De ha eljön, újra zajos lesz az a szoba.
Tetszett.
Üdv: József
Szia!
Nagyon köszönöm, hogy olvastál…
Valóban akkor készült e vers, mikor magányosnak éreztem magam.