A szomorú felismerés, amikor átb.sznak

Nem ismersz engem
és nem is akarsz,
hogyha csak a szívemen kaparsz;
inkább tépd ki és köpd le,
de engem szép szavakkal
ne köss le,
szememet ne marjad szédítő savakkal;
nyugodtan szúrj föl egy karóra,
hogy ne kelljen várnom rád,
mennyit mutat a karóra,
s ha marad egy perc belőlem,
rágj szét, mint kutya a csontot.
Ne okozzon ez gondot.
S ha már a földben rohadok jó mélyen,
rakd le az ásót és aludj egy mélyet.
Az álmaidban is csak egy rab leszek,
tudom,
s mikor a földeken a munkámat unom,
remélem egy korbáccsal agyonversz,
hisz inkább fájjon a gyűlölet,
mint éjszaka
a hazug öled.
A szememet majd szúrd ki tűsarokkal
és jó sok okkal,
mert én mindig jó voltam hozzád
és ezért nem értem:
miért az öl meg, kit szeretsz éppen?