A szüret

Hogy szaladt el ilyen gyorsan a nyár?
Fürtök mazsolásodnak a tőkén
Az elejére sem emlékszem már,
úgy elragadta az emlék-örvény

Téblábolok a megfésült füvemen,
inkább sárgul, mint kandikálni kész
fájdalmas emlék, hiszen
most érzem, az életem elenyész

Nem is oly régen, -ez a kép folyton vissza jár-
Csicsergő gyermekhang követelte tőlem:
„-apu, a szilvát mikor szedjük le már?”

Kóstolót szakítottam egy ág hegyéről,
apróimmal gondosan elfeleztem,
csillogó szemmel néztek a mélyből,
s majszolták bíbor arccal, önfeledten

Fészer sötétből vödrök kerültek elő,
alján koppantak a feszes szemek
mi csak kalákáztunk, -közös erő-
a büszke apa és két apró gyerek

Azóta két évtized repült el feledtem,
és most egyedül állok a fám alatt
Megreszketek észrevétlen,
mert mára csak magányom maradt

Nincs kedvem tépni a szilvát
Ráncaim keserű sajgás formálja,
ám hirtelen derűsre vált,
s megszelídül arcom mimikája

Megcsináltam! Önálló életre léptek!
Hiszen szüretem, ezért magányos!
Lányom nővé, fiam férfivá érett,
s így már, minden világos

Vénasszonyok tudós alkímiája nyomán,
magozok és főzök kátrány sűrű masszát,
lekvár szüretre -bízom- eljönnek talán,
félszemmel lesni meg a tar fát

S azok a sűrűre főtt lila szemek,
fényes üvegeinkben érnek tovább
Csak hazajön a két felnőtt-gyerek!?
Régi szép idő, én így gondolok rád

S ha téli fagyok mogorva csöndjében,
e lilás kulimász bennük is múltat ébreszt,
akkor tudom, minden édes falat éden,
s nem érdekel a testemre rót rút enyészet