A tékozló

Alig volt tizenhat éppen, mikor egy részeg hajnalon
bőre alá nyomta a tűt. Ez volt az első alkalom.

Aztán csak teltek az évek, a szülői házból dőlt a lé.
Jutott anyagra, és már nem járt haza, csak reggel felé.

Szórta a pénzt, míg volt miből, aztán már kellett egy férfi.
Na jó, nem egy, néha több is, aki majd hazakíséri.

Dolgozott bárban. Énekelt. Füstös hangján jól szólt a blues.
Whiskyt rendelt, ha meghívták, s jól állt neki az égkék blúz.

Sokat nem aludt, úgy vélte, ahhoz túl rövid az élet.
Az árok a szeme alatt viszont egyre feketébb lett.

Volt szerelem is, na persze, olyan igazi halálos.
Egy nap feltűnt egy feleség. Neki meg szűk lett a város.

Továbbállt, és énekelt. És bár szexi volt a hangja,
már nem állt rajta úgy a blúz, ha csábosan nyitva hagyta.

S a szöveg se stimmelt mindig, és néha sok volt a whisky.
Aztán egy napon úgy esett, hogy nem tapsolt neki senki.

Egy józan estén felhívta az anyját – elakadt a szava.
„Rég láttalak, kicsim.” S ő szólt: „Már úton vagyok, mama.”

2006. április 24.