Egy rózsa az út szélén. Reszkető és árva.
Mélyen magába néz bimbójába zárva.
Üres már legbelül.
Önmagába esik vissza egyre kavargóbban,
nincs ki rátaláljon, szíve halkat dobban.
Soha meg nem kerül.
Suttogó Szavakat szór szerteszét a szél,
a rózsa csak létezik, úgy érzi, nem él.
Gondjaiba merül.
A Szavak elérik őt, s befelé haladnak,
szirmát megérintik, új életet adnak.
Az égbolt újra derült.
Lassacskán megmozdul, szirmait kibontja,
új világra ébred, friss illatát ontja.
A Teremtőt dicséri – ez volt minden álma.
Soha többé nem tartja szirmait bezárva.