Vadon sűrűjéből kiérünk a rétre,
Végtelen zöld mező lapos peremére
Hol összetalálkozik az erdő halk zúgása,
A távoli madárdal s a fű lágy susogása.
Csönd van. Az őszi nap langyosan simogat,
Beragyogva a távoli erdős dombokat.
Selymes fűben fekszünk, és ringunk könnyedén
A hatalmas Természet hullámzó kebelén.
Hirtelen furcsa zaj töri meg a csendet,
Távoli, halk moraj, mely lágyan bizserget.
Mi ez az oly ismerős csendes brummogás?
Motorzúgás, az bizony – mi is volna más?
Közeleg a motor, a nyomában porfelhő,
Oly könnyeden suhan, mint lenge nyári szellő.
Erősödik a hangja, és látom: szilaj fajta,
Úgy ragyog, hogy a napfény hanyatt esik rajta.
Büszke motor dohogva a közelünkben megáll,
Két bőrdzsekis alak róla sietve leszáll
S egyik így szól: “ennek aztán komoly ám a hangja!”
A másik ezt egy “hát igen”-nel rögtön helybenhagyja.
És ekkor olyan látványban lesz részünk,
Mit nem felejtünk el, amíg csak élünk.
A két cimbora láthatólag pendül egy húron:
Felváltva száguldoznak a poros földúton.
Ezután amilyen gyorsan megjelentek,
Ugyanolyan hirtelen el is szelelnek.
A távolodó motor hangja elenyész,
A téridő messzi részeibe vész.
Újra csönd van, s én eltűnődök rajta
Hogy a motor a szép idillt cseppet sem zavarta.
Rövid időre teljesen eggyé lett
A vad technika és a szelíd természet!