Mit megteremt, később…tán pusztítja.
Belülről lázban izzik és kínlódva
Cibálja a kérgét, tépi sikoltva.
Őrjöngve hegyeket szül, ordít,
Elernyedve lágy mezőket szólít.
Patakokat kerget, folyammá duzzasztja,
Égő szomját oltva a tengerbe zavarja.
Amott sziklaormot húz le a mélybe,
Hallgatag szurdok kerül a helyébe.
Ős ölének lüktető forrósága hajtja,
A teremtéshez testét, lelkét adja.
Újra formál, táplál, pusztít, éltet!
Az idő bábáskodik, öli a gyengéket!
És te? Ember! Hatalmas és mégis porszem!
Tudod-e mit féltsünk? Mit teszel és mit nem!
6 hozzászólás
Kedves Margó!
Nagyon szépen írod le a természet, Földünket alakító szörnyű erejét.
Igazad van abban is, hogy az ember csak egy porszem hozzá képest.
Igazán tetszett.
Üdv: József
Kedves szhemi!
Örülök , hogy olvasod a műveimet, annak meg különösképpen , hogy tetszik is.
Üdv.: B.Margó
Nagyon jó a téma, amit szép versbe foglaltál. Bizony, Földünk ereje roppant, a szó szorosabb értelmében is! Az az erő, ami folyamatosan formálja, alakítja, csodálatra méltó. S ezért csodás a ermészet, s ami-Aki az egészet valahonnan – talán felülről – igazgatja!
Örömmel olvastam a verseidet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Ahogy nézem te egyszuszra elolvastad mindegyik versemet.Köszönöm.
Barátsággal:Margó
Tetszett a versed. A föld mindig változik, Hol külső, hol belső körülmények miatt. 🙂
Kedves Györgyi!
Köszi szépen.
Margó