A vén bohóc

Álmaiban fellép minden este újra,
s boldog révületben, trombitáját fújja.
Krumpliból az orra, s a haja újra kóc,
emlékek füzérén csüng a vén bohóc.

Kacagnak, sikongnak, s a zene felharsan,
dübögnek a dobok, ha meghajol lassan.
Tenyerek robaja, felvillanó fények,
tomboló a siker, s ez volt ám a lényeg.

Minap tréfás ifjak csaptak az ajtóra,
felszökött, mint egykor a ”Porondra!” szóra.
Nekiindult kábán, s a függönyig szaladt,
fagyos szellő kúszott át a kelme alatt.

Rászakadt a hajnal szürke ébrenléte,
színes álmainak immáron „delete”.
Kuckójába vissza!… Nincsen útja másik.
Fojtott nevetések kísérték hazáig.

Vackára ledőlve fölbámult az égre,
foga között sóhaj: mikor lesz már vége?…
Elszenderült újra minden gondja távol,
s trombitája szólal álma jóvoltából.

Nem riad fel többé a „Porondra!” szóra,
nem gondol haraggal, ajtót csapdosóra.
Nem bántja már senki bottal, kacagással,
hízelgő szavakkal… többé semmi mással…