Tegnap sírtam – könnyek nélkül,
okát se tudva sajgott a lét.
Pedig az ég szépre kékült,
hogy így nyerje el a Nap kezét.
Mint egy ketrec, szűk lett a tér,
lelkem fönnakadt a rácsokon.
Meggyötört, hogy nem értettél,
mintha volnál másik száz rokon.
Pedig csak karod hiányzott,
s hogy arcom két kezedbe rejtsem.
Sose kértem a világot…
csak érezd, ha fellobogsz bennem.
2006. szeptember 4.
4 hozzászólás
Ahogy elolvastam, nagyon megfogott, és tudtam, hogy írni kéne véleményt rá…
De egyszerűen nem tudok semmi “kézzel foghatót”, Te elmondtál mindent a versedben -s ha valamit mégsem…pont ezért szép..:)
P.
Köszönöm, kedves Penelope 🙂
Annyira, de annyira ismerős érzés. És persze gyönyörűek a képeid is, ahogy mindig. Gratulálok, igazán remek vers.
üdv: banyamacs
Kedves Macska, nagyon örülök, hogy tetszett, és pláne, hogy rátaláltál erre a versemre. Köszönöm szépen!
Neti