Ma ismét új ruhát öltött az ébredő természet,
Frissen, s izgatottan keltek az öreg kertészek!
Ma minden egy kicsit más: a rét, s a mező szebb és rejtélyesebb,
A végtelen erdő vonzóbb és vadregényesebb!
Mintha minden fatörzs belsejében ott égne a titok,
Melyet szintén féltve őriznek a tarka pázsitok:
Hogy minden, ami széppé s értelmessé teszi e világot,
Csak Ti vagytok azok, Ti drága virágok!
A folyóban a vízcseppek most fényesen ragyognak,
Varázsereje van a hömpölygő haboknak!
A parányi kis csepp, mely a víztömegben eddig halkan fuldoklott,
Megmutatja magát, hisz a felszínen sokkal jobb!
Ahogy az élet is megadja az embernek néha az ünnepet,
Mikor saját asztalánál másoknak is ad helyet,
S megemlékeznek a nagy tettről, hogy valaki mindannyiunkért áldozatot hozott,
Ki elvenni nem tudott senkitől, s mégis mindenkinek adott!
S Ti is ilyenek vagytok virágok, kik a tettek mélyén értelmet adtok az összes dolognak,
Nélkületek sivár és reménytelen minden, a Föld hiába foroghat!
Nincs értelme várni vihar után a felkelő napot,
A hideg után a melegebb, derűsebb évszakot!
Nélkületek a hegy csak rideg árnyék, a szikla s a kő fagyott test,
Sötétben úszik a nappal, s csillagtalan az est!
Csupán Ti hordozzátok az örök szépséget, a múlhatatlan varázst,
Ha ti itt vagytok, nem is fáj, hogyha megszúr a darázs!
A mindennapok hűvös peremén olyan érzéseket tesztek szabaddá,
Melyek nélkül nem vagyunk emberek, s válhatunk salakká!
Én pusztán egyet kérek tőletek, még ha néha álomra is szenderültök,
Ígérjétek meg, hogy újra felderültök!
Legyetek Ti az örökké égő mécsesek, virágok,
Kik fényükkel igazabb útra viszik az eltévedt világot!
Sugározzátok a derűt és a szeretetet,
Hogy ne játsszuk hamisan a kapott szerepeket!
Ünnep van, függesszük fel a csatát, s hagyjuk nyugodni a gyilkos fegyvereket,
Hosszú karunkat nyújtsuk ki, öleljük, óvjuk s védjük a gyermekeket!
Ismerjük fel, hogy csak Egy törvény van, mely igazságot tehet:
Ember az ember ellensége soha nem lehet!
S ha valaki mégis megsért gonosz vagy érzéketlen szóval,
Ne törődj vele, fizesd vissza a jóval!
Szolgálnunk kell, mint ahogy Ő is a mi érdekeink szolgálta,
Mikor a kényelmet feladva a Küldetést vállalta!
Ki mindent eltűrt, ám végül megölték a testét,
Mégis cserébe ránk hagyta halhatatlan lelkét!
Ezt hirdessétek egész lényetekkel, s nem kell, hogy közben egy szót is szóljatok,
Csak viruljatok teljes pompával e Földön, de meg sose haljatok!
Érdemeitek tovább már nem tudom sorolni,
Csupán egy kérdést tennék fel: szabad-e locsolni?
2 hozzászólás
Kedves Tamás!
Mint mindig, a te versed nem csak egy két leírt szó, amikor az olvasó rá van kényszeritve, hogy a többit, a nem leirtakat hozzá gondolja, habár az néha egésszen más irányt ad a versnek, mint amilyent az vers irója szánt neki. Nem, te leirod pontossan, a szavakkal nem spórolossan, igen, én pontossan ide akartalak benneteket vezetni. Ez kikerülhetettlenül
kényszeriti az olvasót, néha szünetet csinálni, és a tájon szétnézni, az elvasottakat megemészteni. Ez nem egy Mac Donald, egy egy elsőosztályú étterem, ahol nem csak eszünk, hanem az evést élvezzük is. Nekem tettszik, és örülök hogy olvashattam.
üdv Toni
Szia Toni!
Örülök, hogy így gondolod, itt tényleg ez volt a célom.
Persze van, hogy én is szeretem "homályban" hagyni az olvasót, hogy saját maga is értelmezhesse a maga módján a leírtakat, de van, hogy szeretek pontos és egyértelmű lenni.
Köszönöm, hogy olvastál és a véleményedet, nagyon jól estek a szavaid.
Üdv.:Tamás