Abban a sivatagos kert-életben
Úgy csobogtál bennem, mint a vér
Haló, vágyó, keskeny ereimben.
S emléked volt az utolsó kép,
Amit lüktető fejem befogadott.
Messzi, valódi szerelmem irántad
Benne élt az utolsó mosolyomban;
Jó volt tudni, hányszor szántad
Meg fakó, cserepes, vérző ajkam,
Mikor még velem voltál.
De valaki elcsalt tőlem,
És mohón ivott a sivatagos föld.
Jaj, te még kacérkodtál velem,
Mikor a távolság megölt,
S te örökre a földdé lettél.
S a felhőkből nem jött áldás,
Pedig vártam tested kis harmatjait.
Száraz torkomból több kiáltás
Nem fakadt, s vártam napjaid,
Hogy újból mellém szegődjenek.
Mi virágot adtál, mind elhervadt,
A levegő megfojtotta, mint
ahogy tüdőmből tört elő a kiszáradt
Levegő, s hervasztott engem is
Jóvátehetetlen messzeséged.
Mind vártunk téged.
1 hozzászólás
Tetszetős, de vigyázz a rímekre. Lesz ott jobb is. Hajrá!