Átfagyva, bánatosan érek haza
Befűtött szobámba
Italt töltök a fényes
Kristálypohárba.
Befűtök még jobban
Égnek a verseim
Marják lelkem
Az úgynevezett szeretteim.
Nem tudok játszani
A fekete poros zongorán
Most mégis hozzáülök
Italtól, gyógyszertől kábán.
Nem hallgattad meg utolsó szavaim
Nem értek semmit hozzád írt verseim.
Nikotintól sárga ujjaim
Koppannak a fekete fehér billentyűkön
Mit nem mondtam el, s nem tudtam leírni
Utolsó szonátámba fogom
Csak neked játszani.
Játszom a szonátám
Neked-magamnak
Játszanám szonátám
Neked-magamnak
Felvágott ereimtől
Vörös már a fehér billentyű
Szédülök már a gyógyszertől
Undorodom az élettől.
Leütöm lassan az utolsó akkordot
Abban a reményben, hogy
Egyszer majd meghallod
és
Amikor az utolsó hang is elhalkul
A harang nekem kondul
Ebből az életből
A lelkem most
elvándorol.
7 hozzászólás
Nagy hatással van rám alkotásod…
"Marják lelkem
Az úgynevezett szeretteim"
Nagyon megértelek…
A többi pedig zene, sok mély, súlyos akkord…
Gratulálok!
Üdv.: András
jajj Kedves Zsolt!
Ezt még olvasni is nagyon fájó volt!
Az az utólsó szonáta…
Még vagy ötven évet várasson magára!
Nagyon megfogott ez a vers. Annyira sötét a hangulata. Igazán tehetséges vagy
A te nagy lelked várjon még azzal a vándorlással, és ajándékozzon meg bennünket ilyen gyöngyszemekkel, vagy egy csöppet vidámabbakkal.
Jó volt újra olvasni téged!
Hanga
Sziasztok!
Köszönöm szépen a rámfordított időtöket, és a véleményeket!
Igazán öröm volt olvasni!
Kedves Hanga!
Neked külön köszönet!!! :-))) De tudod, a vidámaknak még nincs itt az idejük….
Végig dalszövegnek éreztem, olyan szívszaggatósnak!
Fájdalmas szavak, fájdalmas képek…mesterien bánsz velük kedves Zsolt!
Gratulálok!:)
Imádom az ilyen képeket! A múltkor elgondolkoztam, hogy hányféle fehér felület van még, amelyet költőien vérrel lehet festeni. A fehér zongorabillentyű nem jutott eszembe. Az egész vers egy szép folyamat, egy dalba sűrített meghalás.