Méla alkonyban ül a táj,
Rideg bozótok…,
Hűs szellő jár.
A parti sziklák között siklik át,
Tétován dudorász…
Kopár hegyoldalon suhan tovább,
Majd a bércek ölén remegő kis virág
Vár reá -,
S átadja illatát…
Lenn hullám fut, hullám hátán,
Szétloccsan a szirtek lábán.
Fodrozódó, sós habok
Fojtogatják a Napot,
Csordogáló, vörös vére
Megfesti az Adriát…
A fehér kövek fölött
Egyre foszlik a fény…
S egy tücsök, a hasadék között,
Melódiát rögtönöz…
Amíg esti koncertet ad,
Az öreg Hold fénye lassan
Megnyújtja az árnyakat…
És a poros utakat
Belepi a vak homály…
Már egy-egy kis fénybogár
Villanása jelzi csak
Az útszéli bokrokat…
A hatalmas vízmező
Közepén egy ladik szánt
Ék alakú barázdát –
És csobban az evező…
A távoli szigetek
Párosan derengenek,
És egy halász – halk dalba kezd…
Százezer csillag ragyog,
A fények táncolnak a habok
Tetején.
6 hozzászólás
Én még sohasem voltam a tengernél, de valahogy így képzelem. Nagyon jól sikerült. Azt hiszem a második versszak a legszebb. Üdvözlettel Era
Szia!
Szép verseddel kedvet csináltál az adriai nyaraláshoz. De jó is lenne ott.
Szeretettel: Rozália
Kedves alberth
A versed régi emlékeket ébreszt fel bennem, a háború kitöréséig, minden évben az Adrián voltunk nyaralni, azóta pedig egyetlen egyszer sem. A damáciai tengerpart az egyedüli a világon, nem lehet összehasonlitani, eggyel sem. A szép versedben, hűen vissatükrözted, és örültem, hogy elolvastam.
üdv Toni
Szia!
Nagyon szép verset írtál.Talán éppen abban az időben én is ott jártam.Jó volt vissza emlékezni,hozzá segítettél a szép képekkel.Köszönöm.
Gratulálok szeretettel :hova
Szia!
Igen Az Adria!Csodálatos , mint a versed.
Üdv:Marietta
Aki járt az Adriánál, annak látom jelent valami nosztalgiát ez a vers. Aki pedig nem, az is szívesebben elmenne, s legalább átérzi a vers hangulatát.
Én régen voltam ott, jó lenne ismét. Talán sok minden változott 35 éve, de a tenger és a sziklák ugyanolyanok lehetnek, miképp a naplemente is.
Köszönöm a hozzászólásokat! 🙂