Akár a vízözön…
Ma álmodunk, vagy emlékezünk,
az eltűnt múltat rakjuk össze.
Sárgult képeket keres kezünk,
rejtett titkainkkal pörölve.
Hangosan kiáltozni merünk,
mert még tartozunk az időnek.
Különös nap ez életünkben,
felgyúltak lángok, mik kihunytak,
a bűntudattól megfeszülten.
Árvaként más az élet súlya.
Hiába a bánat, örültem,
minden feléledt percnek újra.
Bár tudjuk, semmi sem a régi,
megbékélt a megtért tekintet
– hisszük, hogy van jogunk remélni.
Aki él, mindent elveszíthet,
szeretőt, házat, sőt önmagát
– vesztesként csak hitünk segíthet.
Mint régen az alkony fényében
élesszük fel az ifjú szelet,
a múló élet emlékére.
Idézzük fel a fagyos telet,
a magas hegycsúcsok képére.
– s a forró nyarat, mi éltetett.
Könnyet csalnak a nevetések,
a cikázó villámok között
járó nyomasztó rettegések.
Az elhatalmasodó ködön
csak nézz a világ szégyenére!
– árad, akár a vízözön.
2 hozzászólás
Kedves Ági!
Nem tudom, hogy kerülhette el eddig a figyelmemet ez a versed, hisz annyira jó, komoly, mély-érzésű, a lezáró gondolat pedig csodálatos.
Nagyon tetszett.
Üdv: harcsa
Kedves Harcsa
Ne haragudj de nem vettem észre a hozzászólásodat. Igy utólag is köszönöm.
Szeretettel üdvözöllek. Szép verseket!!!!
Ági