Aki útra kész már, nincs előtte jövő,
És testét megroppantja, széthordja az idő,
Annak csak kezét fogni kell, csak azt lehet,
És csendben ülve nézni, ahogy messze lépeget.
Azt, aki útra indul, vissza fogni kár,
Vár rá egy messzi ország, egy csendes, szép halál,
Még félve visszanéz, de nincs több pirkadat,
Mert vele szemét lehunyva eljön az alkonyat.
Azt, aki menni bátor, kísérd, amíg lehet,
Őrizd meg magadban a búcsúzó perceket,
Hiába marasztalnád, te is tudod, hogy végül
Mindig el kell engedned azt, aki útra készül.
6 hozzászólás
Sajnos így van, de emléke szívünkben – jobb esetben legalábbis – örökké él. Tetszett a vers.
Köszönöm, Tibor!
Kedves Miléna!
Örülök, hogy olvashattam megható, szeretettel teli, gyönyörű versedet.
Gratulálok szeretettel: oroszlán
Kedves Miléna!
ilyen szép, bölcs és lágy elengedést én még nem olvastam…
méltó emléket állítottál Neki és magadról is sokat mondtál el ezzel a verssel
szeretettel: Szindbád-Cagliostro
Köszönöm mindkettőtöknek a kedves szavakat!
Miléna
Szia Miléna!
Sosem könnyű elengedni, akit szeretünk.
Érdekesen fogalmaztad meg, hiába küzdünk az elmúlás ellen, nincs hatalmunk felette.
Mindig megfog a megszemélyesítés, ahogy a tér, idő testet kap ezzel, megelevenedik, és cselekvő lesz, mégha nem tetsző, akkor is.
… és az élő, de mégis útnak induló, akit nem tartóztathatsz fel, bárhogy is szeretnéd…
Hogy bátorság-e vagy félelemmel vegyes tehetetlenség, hogy mennyi kell, nem tudni, te mégis úgy érzed, ez kell ahhoz, hogy elfogadjuk a megváltoztathatatlant.
Elengedni? Néha évek kellenek, bár az ész azt diktálja, de akkor is!
Val'