a legsötétebb kamrámból legrégebben eltett befőttem
legpókhálósabb pincémből legféltettebb hordóm
előgurgatom mint a verset
a legeslegszentebb sírhelyből elő a legeslegszebbet
legfájóbb részemből mégegy dobbanást kicsalok
akár egy utolsó kérdést az égtől
legmélyebb árkomban csillagok
felszedegetem mindet
tavamnak fenekén holdvilág ragyog
hálómban nektek most felhozom
leghűsebb barlangom falain legbúsabb cseppköveim
legzordabb éjszakák legbüszkébb reggelein
elsuttogom láthatatlanul lopakvó gyönyöröm
legbelső szeretetem legvégső igyekezettel
legforróbb örömöm legeslegjavát
létezésmnek izgató vad zamatát
legpikánsabb hévnek legeláztatóbb zuhatagát
MINDENT
onnan lentről ahol normális ember
nem találja soha magát mégis mindene egyberendül
mégis mindene együtt hallgat
s átcsikordulva jegeteken
sarkköreitekbe belefalhat
Aláemelkedőben
By Horváth Éva
3 hozzászólás
Annyira elvont, nem természetes, s ezért nagyon szétesik az egész.
Szerintem a versnél is jó, ha rendes mondatokba szedjük a gondolatainkat, s nem akarunk mindenáron olyan különleges, egymáshoz nem illő fogalmakat tenni.
Nekem olyan, mintha többféle magot egy szakajtóba téve összeráznak.
Ne haragudj érte, azt írtam le, ami eszembe jutott a versedről.
Több jó alkotásodat is olvastam már.
Szeretettel: Kata
Nem akarok különlegeset, ez jön. És így. Hagyom. Ha szétesik, essen. Ez van bennem. A formák lebontják a tartalmat. A beszéd lebontja az érzéseket. Én ezt így látom.
Ha elcsattan egy pofon az két résznek fáj, az arcnak és a kéznek. Ami végén, ott lapul két lélek!
Felfokozott, túlfokozott, legbelülről legkívülre törő mű!
Döcög bennem még a felismerés, de ahogy a kéz mögött, a lélek, én is érteni vélem!
Tetszik a forma, tetszik a tartalom.