Áldom!

Áldom a napot mikor fénye ért engem!
Áldom az Istent hogy szívet adott nékem!
Áldom a sorsot, hogy szenvedést mért rám,
Vágyom a nem járt ösvényt, a boldog halált.

De addig is áldom életem vágyát,
Áldom hogy nekem adta az érzés lázát.
Áldom a könnyet mely szememből ered.
De a kútja a lelkem, s belűről nevet!

Mert ki kívül sír bentről tisztul igazán.
A lélek fájdalma a szenvedés talán.
Őrjítő hurok meg akar fojtani.
Feszülő kötelek kordában tartani.

Verjen az élet korbácsa, sújtson reám,
Ne hagyjon nyugodni életanyám,
Ha már a sírás és a marcangoló fájdalom,
Mint öröm de életem nem adom!

Nem adom magam könnyen, sokat ér a lelkem!
Amennyi a csillag az égen annyit ér a kertem.
Mert a test kertje a lélek, minden öröm egy virág!
Minden gaz egy fájdalom, de így kedves igazán!