egy légy is rám vadászik,
és vérszívók ideje jár.
De kárpótol a látvány,
a Hold még márvány, a Nap még tündököl sárgán.
Egy felhő lassan ellepi,
mint hamarosan engem,
de ő ezt engedi,
hisz tudja, holnap felkel.
És én?
Élvezem a fényt, amíg lehet,
a szürkeség úgyis eltemet.
Egy rakás idegennek felelhetek meg,
ellenálni minek lehet?
Lennék mint a Nap,
mit takar ezer felhő,
de tudhatod hogy ott van,
s melegével eljő.
Zeniten a legerősebb,
de nyugtában a legszebb,
reggel reményt ad,
hogy megjöjjön a kedved.
De ő ott van fent,
én itt lent ténykedek,
senki sem figyel rám,
ha aprókat lépkedek.
Szeretnék embereket borítani fénybe,
persze csak azokat,
kiknek még nem vonult árnyék a szemére.
És jöhet ezer felhő,
egy elme átragyogja,
hogyha egyszer felnő.
És ember leszek, ha büntetnek is érte,
ha megcsappan tőle szívem vörös vére.
Csak így szabad, nem is lehet másképp,
egy ember nem azért él,
hogy vadállattá váljék.
És ha majd öreg leszek, s gyenge,
követem a Napot,
kibújok az eső mögül,
és szívárványt fakasztok.
3 hozzászólás
Szép!
Selanne
Kedves Attila!
Csoda-szép és bölcs gondolatok!
Örülök, hogy olvastam!
Szeretettel: Tünde
Szép bizony 🙂
Gyönyörű a végén a gondolat : "szivárványt fakasztok" !
Gratulálok !
Szeretettel: Zsu