Alkonyat

Ha lépek egyet: kettő visszaránt
fulladozni, halni egyaránt,
menekülni vágynék, innen el,
az elnyomás feszít és ingerel.

Védtelen vagyok most. Vértelen.
Átsikoltott, átfolyt éjjelen
megfogant a vágyam: nincs tovább,
hadd legyek ma gyávább, ostobább,

és hadd legyek ma önző. Végre ÉN.
Vagy, ha most követsz, hát jöjj felém,
s jöjj velem, ha végső perc temet:
add nekem ma végleg lelkedet,

***

s hogy mit mondanék az utolsó perceimben,
mikor a lélegzet félve félrelibben,
talán semmit. Csak nézném arcodat,
míg üvegesre vált a révült alkonyat,

s tudnád, hogy utolszor így akartam
feledni így, a drága karban,
ölelj, szoríts most, forrjunk egybe ott
az évek helyett, mit sorsunk ellopott,

***

vagy ments meg úgy, hogy fájdalom helyett
nyújtsd a véghetetlen végtelent,
bocsásd meg, ha félek s rettegek,
elragadnak gyilkos szellemek,

úgy segíts, hogy tudd azt: mind Tiéd
mind, mi kincsem, hidd el: értenéd,
láss belém, és félned úgyse kell:
érdememmel ennyit értem el.