Este hat tájban, mikor a téli alkony
kékesen elnyúlik az ablakpárkányon,
búcsút intenek a szobában a tárgyak
a januári nap tűnő aranyának.
A polcok mélyén összesúgnak a versek.
A félhomály akár hűvös, puha permet,
a könyveket szelíd ölelésbe vonja,
mintha a rímeknek védőszentje volna.
A kanapé ráncain megbotlik a rend,
s félszeg mosollyal, lábujjhegyen jár a csend.
Az ihletett perc akarnok súlya alatt
magába fordul az ébredő gondolat.
Lila fény vetül a falra odakintről,
míg az est részegen a kerítésnek dől,
s ahogy bútorok közt élednek az árnyak,
úgy épül ravatal a tetszhalott mának.
9 hozzászólás
Ezen az oldalon alig vannak ilyen jó versek mostanában :(:( igenjó lett! gratulálok
….olyan szépen leírtad az alkonyt!!!…hogy a végén a “ravatal” “tetszhalott” szó szerintem nem illik bele ebbe a hangulatba………”lábujjhegyen jár a csend”..ez nagyon aranyos!!!!!:):):)…üdv doratea
Köszönöm, Yetiboy!
Doroatea, szándékosan sötétítettem be a vers végét – nem szerettem volna, ha túl “rózsaszín” marad 🙂 Köszönöm!
páff :D:D nekem pont az tűnt fel hogy… dejó oda a “ravatal” “tetszhalott” szó!
Nem közhelyes… szerintem nagyonjóóó :):)
“Az ihletett perc akarnok súlya alatt”
ááááá gyönyörű :):)
Még egyszer kösz 🙂
Gyönyörű!:)
Köszönöm 🙂
Ez gyönyörű. Ringató. Köszönöm!