Alkot az elme

Egy ember tüzes korbácsa volt a gondolat,
s a teremtő szenvedély szomja.
Az átvirrasztott éjszakák csitító csendjén
az álomittas sejtelem szívverése,
s néma gesztusok mély verembe ásva
sürgetik különc szellemét az eretnek homályba.
Beleszédült az önpusztító teremtő akarat,
s az örök csillagrendszer csak vallat sürgetőn.
Látnok sejtelmek űzik, hajszolja leplezetlen vágya,
kétségek és valós állítások között felizzik a pokol átka.
A gondolat rabja alkot…
– posztulátumok, axiómák és félbolond algoritmusok felett
győznek a hipotézisek!
Látomások gyötrik, s a megsüketült világ!
Átszellemülten alkot az elme, alkot a kéz,
s lobog az égő gyertyaláng.
Szándéka szakadatlan íve metszi
a magasabb dimenziójú teret,
– kételkednek benne a hívők, s a tudós hitetlenek.
Tágul az univerzum, kitágul a végtelen.
A megnémult világ szánalmasan hallgat.
Mint omladék a szótlan tengeröböl felett
hull a lángelmére az emberiség csendje,
… a gyöngyszürke értetlen hallgatás.