Annyi év után

Mint szavak sejtése után a vágy,
úgy él képzetemben,
abban a belső valóban
súlya az időnek,
melyet elfedett a múlt,
az a hervadásnyi lassú szó,
mit kimondani néha oly nehéz.
Néha feldereng ábrándjaim között,
mi a voltakon járt az időn itt szüntelen,
létemnek akkori világán,
melyben éltem,
és élhettem.

Óh, ifjúság!

Ki még ma is szívemben élsz,
nem feledtem el
szavadnak megtartó türelmét,
mely mindmáig bennem él,
bennem,
mint az idő, ami átjár,
mint az a név s érzés,
melyet elhagyni nem tudok,
bármerre is visz létezésem léptein
lassan a múlás.

Mert bennem él elevenül minden,
mára már belém égett
emlékem hosszúra nyúlt sora.
Eggyé forrt érzéseimben,
mennyiszer,
kedves tájad s lankáid,
mikor bíbori csendek vették körül gyermekségem
ott kinn Adácson,
Gencsen,
a Sió-parton,
ahol mennyire szerettem.

Menyire bennem él
az időnek akkori mély érzete,
mely ma már szótlanul velem van,
s átjárja bensőm leheletnyi létét,
lényegül s lágy ütemén bennem
teérted dobog,
kicsiny falum,
kedves Sióagárd!

Már több mint negyven éve
nem élek benned,
ki engem egykor úgy fogadtál be,
s a te szorgalmas néped,
kiket mennyire szerettem,
és szeretek ma is.

Óh, kedves kicsiny falum!

Most ily megkésve írok hozzád,
mely szavak elhívnak ábrándjaim csendjébe
érted elbújni megint.
Mily jó és szép nekem ezért,
mi vágy rejlése e szívben
teérted dobog.
E jussom nem hagyom,
mit ifjúságom óta hordozok,
mi mindenkor velem van,
bármerre járom is utam,
letétül szívembe szőve,
szinte szüleményül szavad.

Te szépséges gyermekkor!

Mily sokszor eszembe jutsz,
lépteim múlásán vitetve időm,
s elhordva éveim,
mit valóságként hívok ma vissza letétül,
mikor bennem a csend,
az emlékezés csendje vesz körül,
s szívem érted
mily nagyon örül.

Emlékszem hát,
hogyne emlékeznék rátok,
ti kedves pajtások,
mindünkben élt a csíny,
azon kicsiny időn,
amit elhordtak éveink,
mi felring ma bennem értetek,
megőrizve nevetek e szívben,
e mában,
e könnyben,
mely hull tiértetek,
elhullva időnk szaván a múlt,
melynek csendjén megállok néha merengve.

Mint ahogy most is, ahogy írok,
ahogy késztetnek e szavak betűi soronként,
vágyain e bennem való tollvonásoknak.

Mert mily szép is élni!

Felfogni értelmét a létnek,
vágyva a miértek rejlései után,
mikor a hosszú éveken oly rövid az idő.
Kaptuk értelmül életünk
a bennünk való dobogásban,
mely létezés viszi lépteink előre,
és szíveinket vissza a voltakhoz,
az emlékezésben.

Hiszen vágyainkban
ott él a múltnak elevensége,
mely elevenség
ujjaim közé kérte most tollam,
leírni késztetését a szavaknak,
mik ábrándul adattak meg nekem
ezen éji csendben.

Ezen éji ragyogásban,
mi e szívben élve és remélve
megmarad,
amíg élhetek s remélhetek abban,
mit az eljövendő hoz,
ami megadatna.
Óh, bár megadatna mindnek,
kikre e versben emlékeztem,
s merengve néztem túl az időn,
kutatva kincseimben könnyeim között.