Der ewige Verlierer
Ich habe schon, so vieles ausprobiert
bis jetzt ist mir, nie etwas gelungen,
dabei habe mich schon öfters blamiert
der Tod hat mich fast verschlungen.
Bei der Erziehung verlor ich die Wette
seitdem habe ich keine einzige ruhige Nacht
wenn ich meinen Sohn richtig erzogen hätte
könnte die Enkelin küssen, die so herzig lacht.
Eine glückliche Familie wollte ich haben
die dass das Alleinsein nie erleben müsste,
es gibt im Leben geheimnisvolle Gaben
wo jeder Mensch sein Schicksal verbüsste.
Der grössten Enttäuschung meines Lebens
war damals, wenn mich Pensioniert habe,
seitdem bin ich für die Eltern meiner Enkelin
nur ein alter, komischer schwarzer Rabe.
Einmal habe ich verzweifelt versucht
meinen Kummer in Alkohol niederzusaufen,
die schwimmen aber wie die Forellen
zurück blieben nur, die starken Kopfschmerzen.
Dann wollte ich meinen Kummer, als Gedicht niederschreiben
aber das war auch der zweite grösste Reinfall meines Lebens,
die Buchstaben kennen, heisst noch nicht Gedicht zu verfassen
wer die Rechtschreibung nicht kennt, dann ist alles vergebens.
In der ewigen Kunst der gemalten Bilder
gibt es überall die sogenannte naive Malerei,
warum gibt es in ungarische Literatur
für die einfache Mensch, die Naive Dichterei.
Dann könnte ich das schreiben, viel einfacher haben
könnte die Wörter, von den einfachen Leuten brauchen,
anstatt des Worts sauber, könnte suuber schreiben
und könnte meine ewige Angst, endlich abbauen.
Mit dem Lernen habe ich meine Enttäuschung,
je mehr ich lerne, fühle ich mich immer nur dümmer,
renne nach vorne, bin ganz nahe den Abgrund
und fühle mich dann wie ein besoffener Stümper.
__________________________________
Az örök vesztes
Annyi mindent én már megpróbáltam,
Eddig még semmi sem sikerült,
Sokféleképp és gyakran hibáztam,
Szerencse, a halál elkerült.
Apaként is fogadást vesztettem,
Azóta nincs nyugodt éjszakám:
Fiam szerint hibásan neveltem,
Nem csókolhatom most unokám.
Boldog családot szerettem volna,
S nem maradni sosem egyedül,
De az Élet rejtélyes hatalma
A vétkesek hátán hegedül.
És amikor nyugdíjba elmentem,
Akkor ért a csalódás megint,
Egy komikus, vén gyászmadár lettem,
Kis unokám szülei szerint.
Azt is megpróbáltam keservembe’
Alkoholba fojtom bánatom,
De a bánat nem merült el benne,
Nekem meg maradt – az ártalom.
Úgy gondoltam, jobb lesz versbe szedni,
De kudarc jött kudarcok után,
Nem elég a betűket ismerni,
Helyesírás, az is fontos ám.
Nagyok mellett festői berkekben
Vannak primitívek, naivak;
Miért nincs a magyar költészetben
Ilyen irány, efféle divat?
Tudnék én egy sokkal egyszerűbbet:
A szegény nép nyelvén szólani,
”Jöttek” helyett azt írni, hogy „gyüttek”,
S örök gondom tudna oszlani.
Állandóan tanulok, de érzem,
Mégis milyen keveset tudok;
Törtetek előre, de már régen
Egy magányos zarándok vagyok…
_______________________________
2 hozzászólás
Kedves Dávid!
Sikerült meglepned a verssel, eddig ugyanis még senki sem vett magának annyi időt mint te, hogy foglalkozzon, az én versnek titulált próbálkozásaimmal. Tetszik a fordításod is.
Köszönöm szépen, és
üdv Tóni
Kedves Tóni!
Kösz, hogy írtál. Már többet lefordítottam azok közül, melyekkel jelentkeztél, de senki nem véleményezte. Hányan olvashatták, nem jelzi a gép. Én sem vagyok költő, csak rutinos rímszerész, aki ragaszkodik a tartalomhoz, formához. Kötött versekre esküdtem, nekem a szabadvers nem vers, csak költőien megírt próza. Most divat. A szabadverset attól fogadom el, akitől már olvastam jó kötött verset. Minden versed érzelmi gazdagság. Ha itt lennél a napi magyar közegben, akkor a kisujjadból ráznád ki. 44-év Svájc nagyon le tudja építeni az ember magyar ismeretét. Ezt figyelembe véve te remek verseket írsz. Pontosan tudod, a német szöveg mit jelent, inkább a magyar szókinccsel boldogulsz nehezebben. Ha én lennék ott ilyen régen, nekem se menne jobban. Írj csak, fordíts, olvass, nagyon jól csinálod! Ez a napi lelki szükségleted nélkülözhetetlen része, és maradjon is az, hiszen te MAGYAR vagy ott is, és az is maradsz!
Üdv: Dávid