Apám

Már nem számolom az éveket és a ráncaim,
ha kezemre kucorog a tél,
csak vállamra borítom tavalyi kabátom
a sírok közt gyakran cincog a szél.
A kókadó napkorong bronzba csavar
egy fejfán könyöklő borókát,
s míg a foltos márványra alvadó fényt csorgat,
átmelegít ez téged odaát?
Zsebbe bújt kezem pillányi távolság,
de diószín szemem tükrében sarjad
a bátrakból fakadó megbocsájtás.
Már nem szabják szilánkok
véresre a csontos éveket.
Nem burjánzik. Elhantoltam…
Bomoljon, induljon oszlásnak!
Szakadt szívem én foltozom,
nem engedem senki másnak.
S mikor Isten könnyeit ablakomra keni
arra gondolok;
egyszer anyámmal szánnal húztatok.
Felhők horgoltak csipkét
vörös munkáskezekre,
míg siklott a szeretet…