Apám
Amikor meghalt még alvadt véres volt
a keze
ahogy ott feküdt a szobában kiterítve
éreztem ahogy
rám néz és lát lecsukott szeme
s szája mosolyra görbült
amikor mellé léptem
amikor
merev vállát megérintettem
volt még tudata mert rám mosolygott
merev testének értintése
örökre gyökeret vert
az ujjaimban
nem tudtam sírni, pedig belül
zokogtam
életem létrehozóját sirattam
aki apám volt
dolgos
szegény elvékonyodott
a bőr az ujjain s a kezén,
amit a téglák okoztak
mint mindenkinek
aki kőmüves
mert kőműves volt ő
nagyszerű mester
aki házakat épített
így halála után nem csak én
őrzöm őt
őrzik az utcákban házak és
a siratódombon
a sírkövek amiket épített
szív szakadj meg
semmi jó nem jutott nekik
egyiküknek sem
csak a háború,a fogság ,
a szegénység
a nyomor
s ma már senki sem tudja,
én sem
hogy
miről álmodtak éjjel amikor
besütött hozzájuk a telihold
Apám
korán meghalt
69 éves volt csupán
esett az eső amikor vittük
a siratódombra
akkor nem volt tél, akkor esős volt a február
3 hozzászólás
Szia! Ezt a fájdalmat csak ilyen szabálytalan formában, fésületlen szabad versben lehet kifejezni, ahogy kiszakad az emberből.
Üdv: Kati
Köszönöm Kati !
Szeretettel
István
Kedves István !
Nagyon megindító a versed, főleg így halottak napja előtt !
Több okból is megérintett versed : az én apám is kőműves volt, és Ő is elég korán elment , 47 évesen !
Nyugodjanak békében !
Szeretettel : Marcsy